Mint általában a világban minden, a boldogság is egy relatív érzés, mert kinek ez, kinek az a boldogság. Ezzel nincs is semmi baj, mert hisz milyen unalmas lenne az életben minden, ha a Földön élő összes embernek ugyanaz jelentené a boldogságot. Boldognak lenni nagyon jó érzés, az ember keresi a boldogságot, s néha - sajnos önzetlenül - a saját boldogságát is elnyomja azért, hogy másokat boldoggá tegyen. Természetesen a "boldoggá tétel" is boldogság, de csak addig, ameddig a "boldoggá tevő" is mérhetetlenül boldog attól, hogy másokat eljuttat a boldogságig. Viszont az életben - akár beismeri valaki, akár nem - sokszor előfordul, hogy a boldogtalanság a boldogság. Itt ne arra gondoljunk, hogy egy ember boldogtalan lesz attól, mert boldog. Ha valaki belesodorja magát boldogtalanságba a boldogsága miatt, az minimum butaság, de sokszor helytelenül működő lelkiismeret, vagy önsanyargatás.

Amit az emberiség tagad, de létezik: sok esetben egy ember boldogsága mindenkinek boldogtalanságot okoz, és ami mindenkinek boldogságot ad, egy embernek boldogtalanságot. Ez tény, csak senki nem meri magának bevallani.

Mi okozza ezt? Sok esetben egyfajta megértetlenségből fakadó önzőség. Elgondolja mindenki, hogy a másiknak mit kell tennie ahhoz, hogy ők boldogok legyenek. Ha nem úgy tesz, akkor jönnek a "jót akarások" és ennek társai. A legnagyobb kérdés ebben az esetben: Ha valaki közel áll valakihez, miért fáj neki a másik boldogsága? Miért nem akarja, hogy a szeretett személy boldog legyen? Miért azt nézi, hogy ő mitől boldog?

Ha valakit szeretünk, fontos az ő boldogsága, s nem akarjuk mindenféle "mímelt" szeretettel megfosztani, s magunkat boldoggá tenni.