Ne arra gondoljunk, hogy miért élünk a világon, hanem arra, hogy kiért, kikért vagyunk azok, akik, vagy amik vagyunk. Minden embernek van egy rajongótábora. Ehhez nem kell sztárnak lenni, mert erre mindenkinek megvan a lehetősége. Normális esetben az ember rajongótábora a család, a közeli barátok, haverok, s majdnem mindenki, aki nem utálja, de viszonylag közelebbről ismeri és "bírja". Az itt a kérdés, hogy meddig képes rajongani valaki a másikért, meddig nevezi magát a másik barátjának, sőt, meddig tartja magát a család családnak.

Minden ember választ magának egy célt, akár munka, akár párkapcsolat terén. Ezekért a célokért tanul, dolgozik, befektet rengeteg energiát, talán nagyon sok álmatlan éjszakát. Amikor megérkezik a célba, akkor mindenki borzasztóan boldog, büszke a család, a barátok és mindenki, hogy az ő gyerekük ez, vagy az, ilyen, vagy olyan párt választott férjnek, vagy feleségnek. Főleg ha az ember egy olyan munkát, beosztást csíp meg magának, akkor a környezet büszkesége egyenes arányban növekszik a barátok számával, vagy egy meseszép párt talál magának, akkor meg mindenki azzal van elfoglalva, hogy az ő gyereke megütötte párjával a főnyereményt, mert annál jobb vő/meny nincs kerek e világon.Ha minden jó, akkor ez a kezdeti lelkesedés nem fog alább hagyni, mindenki élvezi az életét, a sajátját, s természetesen a környezet a kis kedvencét, s fürdőznek a másik életének szépségében, sikereiben. De vajon mi van akkor, ha ez a kezdeti lelkesedés kezd elmúlni, kezd alább hagyni, s az ember rájön arra, hogy az út, amit választott, az élet amit él, vagy az élet, akivel éli nem az, mint amire vágyott, mint amit akart.

Van választása? Persze, hogy van. Mindig van egy másik út, s az ember nem csúszik le soha arról a lehetőségről, hogy az életét megváltoztassa. Ilyenkor nem lehet azt mondani, hogy miért nem gondolta meg jobban a választását. Azért nem lehet ilyen érveket elé támasztani, vagy maga elé támasztania, mert az életben lehetnek akadályok, s van úgy, hogy az akadály leküzdése egy boldog élet reményében az élet gyökeres megváltoztatása.

Egy egyszerű és mindennapos példa. Válás. A felek mondjuk rájönnek arra, hogy nekik nem jó együtt, s lesz lehetősége mindenkinek arra, hogy új életet kezdjen. Eljön a nagy bejelentés a szülők, anyós, após felé. Ilyenkor mit csinálnak ezek a szereplők? Sírnak-rínak, hogy milyen szép pár voltak, próbálják meg, nem látszott semmi...stb. A kérdések: Ez mire jó? Ha igazán szeretik a gyereküket, akkor miért akarnák mindenféle sírás-rívással visszatuszkolni abba a boldogtalan életbe, amiből szabadulni akar? Miért nem állnak mellé, s támogatják ahelyett, hogy figyelmük középpontja a "mit fognak szólni a szomszédok"? A szomszédokért kell együtt maradni? Az ismerősökért? A szülőkért? Azért, hogy felmutassa mindenki, hogy a gyereke jó kapcsolatban él, s közben a szíve szinte megszűnt dobogni, s csak vegetál egy imitált kapcsolatban?

Ez természetesen nem kizárólag párkapcsolatokra, párkapcsolati krízisekre vonatkozik, hanem munkahelyiekre is, amikor szintén rájön valaki, hogy talán másban az életét jobban tudja kamatoztatni. Itt is szinte ugyanazok merülnek fel, ugyanazok a kijelentések mint a válásnál, mert valamilyen szinten ez is egy válás.

Itt vagyunk a kiinduló kérdésnél: Kiért az az ember ami? A válasz nagyon egyszerű lenne. Saját magáért. Ha valaki családban él, először "önző" módon a saját boldogságát kell megtalálnia, mert akkor tudja családtagjait boldoggá tenni (a szűkebbet, s nem a távolit). Ha valaki nem boldog, akkor a szerettei sem azok (itt egy válást megindító krízisre gondoljunk).

Nem szabad a másik ember kedvéért (szülők, barátok, ismerősök), azért, hogy ő/ők boldogok legyenek saját magát az embernek boldogtalanságba döntenie, s azért élni valami boldogtalanban, hogy a környezete elégedett és boldog legyen. Úgy gondolom, hogy egy önzetlen szülői, baráti társaság ezt nem is várná senkitől. Aki ezt várja, az nem barát, az nem szülő, és szülőként nem ismeri azt a mondást, hogy "Ha szőrös, ha sz*ros, ha h*gyos akkor is az én gyerekem!"