2014.07.23.
12:14

Írta: Tapsy

Az első szerelem a nagy szerelem?

Ha feltesszük ezt a kérdést, lehet azt mondani, hogy igen, de lehet azt is mondani, hogy nem. Talán a legjobb kategorikusan kijelenteni, hogy nem feltétlenül. Vannak emberek, akiknek az első szerelem lett a nagy szerelem, de vannak olyanok is, akiknek az első szerelem után jött a nagy szerelem.

Első szerelem.  Az első szerelem az egyik fél életében teljesen biztos, de lehet, hogy a másikéban is egy teljesen "szűz" területre köszönt be. Szinte minden tekintetben (szívben, testben) szüzek a benne szereplők. Megismerkednek, s éreznek valami kölcsönös vonzalmat, valami kellemes gyomorszorító érzést akkor, amikor már egymásra gondolnak a találkozások előtt. Nem beszélve arról, hogy egymásnak adják oda magukat először, vagy legalább az egyikőjüknek az lesz az első együttlét. Itt számolni kell azzal, hogy a ragaszkodás, a kötődés sokkal erősebb, mert valaki (ha komolyan gondolja) a legféltettebb kincsét odaadta a másiknak, a szerelmének. Természetesen nem kizárt, hogy ez a fajta szerelem, az első szerelem átalakul a nagy szerelemmé, lesz belőle egy életre szóló hűséges kapcsolat. Sajnos van egy másik oldala is az első szerelemnek, amely később, ha mondjuk nagy szerelemmé alakul, visszaüthet. Ez pedig nem más, mint a tapasztalatlanság. Nem a szexualitásbeli, hanem az életben szerzett tapasztalatlanságra kell gondolni. Ha valaki nem kötődik 1000%-kal a párjához, akkor előbb, vagy utóbb elkezd kíváncsi lenni. Ez valahol természetes is, mert elkötelezte magát az elsőhöz, s nem tudja, hogy milyen lehet a másik. Ekkor rádöbbenhet, hogy mégsem az első a nagy szerelem. Az első szerelem fényes oldala mindenképpen a kötődés, az árnyoldal pedig a kíváncsiság, de persze csak akkor, ha valaki nem gondolja komolyan.

Nagy szerelem. Induljunk ki abból, hogy ez nem az első, hanem az első utáni nagy. Ha valaki nem áll meg az első szerelemnél és nem válik naggyá, akkor azután fog eljönni a nagy szerelem. Itt már sokkal tapasztaltabbak a felek, jobban érzik és tudják, hogy mi kell a másiknak, hogyan kell viselkedni egy kapcsolatban. Nem követik el azokat a hibákat, amelyeket régebben elkövettek, és sokkal jobban tudnak fejlődni személyiségükben. Nagyon nem hajtja őket a kíváncsiság, inkább már az igazi stabilitásra törekszenek. Természetesen a nagy szerelemben nem kell lenézni az első szerelmet. Ha valakinek nem marad az első szerelem nagy szerelemnek, akkor az első könnyen válhat egyfajta "oktató emlékké". Természetesen a nagy szerelemet nem lehet és nem is szabad átformálni az első szerelem mintájára, mert az már teljesen más. Ha pedig valaki át akarja formálni olyanná mint az elsőt, akkor ő még az elsőhöz ragaszkodik, az első szerelem bizonyos részeihez, momentumaihoz.

Van olyan, hogy az első szerelem lesz a nagy szerelem, s kitartanak jóban, rosszban egymás mellett és boldogok, s ha újrakezdhetnék, nem kezdenék akkor sem mással. Nem szabad elfelejteni, hogy az első szerelem legszebb velejárója a kötődés, de ez természetesen nem garantálja, hogy örökké együtt maradnak, mert felébredHET a kíváncsiság, a vágy, a vonzalom más iránt. Van, aki azt mondja, hogy az első szerelemmel kell az életet összekötni. Más azt mondja, hogy a nagy szerelemmel kell az életet összekötni. Mindkettő véleménynek igazat lehet adni, de ugyanakkor el is lehet vetni őket, mert nincs bennük igazság. Úgy gondolom, hogy ha valaki érzelmileg intelligens, akkor meg fogja érezni, hogy az első szerelem a nagy szerelem, vagy pedig a nagy szerelem várat magára.  

Szólj hozzá!

2014.07.11.
16:21

Írta: Tapsy

"De nekem nem jelentett semmit!"

Az esetek nagy részében amikor valaki elhatározza, hogy valakivel tartós, vagy esetleg élete végéig szóló kapcsolatot akar létesíteni, benne foglaltatik az elhatározásban, hogy testi kapcsolatot is csak kizárólag vele fog ápolni. Persze ott a rizikó, hogy megunják egymással a testiséget, nem jönnek lázba egymástól, vagy nem tudja szívben, lélekben és testben (egyszerre) kielégíteni a társát valaki. Ezekre természetesen van megoldás, de csak akkor, ha tényleg meg akarják oldani a problémákat. Megoldásról természetesen csak akkor van értelme beszélni, ha valaki a szexualitásban egy olyan csodálatos dolgot lát, ami a szeretet legkifejezőbb eszköze, amikor odaadja egyik a másiknak mindenét, a szívét, a lelkét, minden szerelmét és a testét. Mert valljuk be! Egy ember a fehérneműjét jó esetben két ember előtt dobja le. Az egyik a szerelme, a másik pedig az orvos (ha szükséges). Aki máshol is dobálja a fehérneműit máshogy szokás nevezni, akár kint áll az út szélén, akár nem. Amíg valaki szingli és nem bír magával a másik szinglivel szemben, az egy dolog. Keményebb, amikor valaki kapcsolatban él, s úgy nem bír magával, vagy valaki szingli, s a kapcsolatban élő kell neki.

Mindenek előtt meg kell látni a különbséget szeretkezés és "amit a cipővel szoktunk csinálni sárkefével" között. Az elsőt azok csinálják, akik ténylegesen szeretik egymást, szerelmesek egymásba, s ezzel fejezik ki egymás iránti érzéseiket, ebben fejeződik ki az érzések csúcsa. A másikat pedig azok űzik, akik csak az élvezetre hajtanak.

Nézzünk, hogy nézhet ki a párkapcsolatokban a szexualitás:

  • Egymást szerető, egymásba szerelmes pár. Ha a kezdeti láng egy kicsit alább is hagy az évek, évtizedek folyamán, még akkor is lázba tudnak jönni egymástól, s meg tudnak őrülni egymásért. Nem is vágyódnak senki másra, csak a szerelmükre, a párjukra.
  • Egy pár, ahol csak az egyik fél a szerelmes, aki igazán szeret. Itt először el kell gondolkodni, hogy miért van ez így, mert egy hibás soha nincs. Valamelyiknek nem elég amit a másiktól kap, s inkább elmegy máshova, hogy a vágyai kielégítést nyerjenek. Mondjuk kiderül, s mivel védekezik a megcsaló? Hát a "de nekem nem jelentett semmit!" című szállóigével. Lehet, hogy neki nem, de a párjának igen.

 Vannak olyan emberek, akik azt vallják, hogy nyugodtan meg lehet csalni a párjukat. Nekik tényleg nem jelent semmit, csak kipróbálják, hogy a párjuknál többet tud-e az, akivel éppen szexuális kapcsolatot létesítenek. Aztán vannak azok, akik "jól megnézik az étlapot", de otthon fogyasztanak. Magyarul meg-megnézik az előttük menőt, a velük szembe jövőt, talán még fantáziálnak is róla, de rájönnek, hogy a párjuk mindenkinél jobb nő/pasi.Végül pedig ne felejtsük el azokat sem, akik tényleg csak a párjukat látják, s a világ minden kincséért sem csalnák meg őket, még gondolatban sem.

Nem szabad azonban elfelejteni a "szeretőséget" sem, illetve leginkább a "szeret Ő-séget". Ott lehet igaz szerelem, lehet szerelemből testiség, de akkor nagyon el kell gondolkodni, hogy mit akarnak csinálni, s melyiket akarják lezárni. Vagy a "szeretőséget" a kapcsolat javára, vagy a kapcsolatot a "szeretőség" javára.

Minden megcsalás kiküszöbölhető. A legegyszerűbben úgy, hogy valaki szingli marad, és szinglivel kezd ki. Ez természetesen csak azoknak való leginkább, akik nem bírják féken tartani azt, mi a ruhájuk alatt megbúvik. Viszont aki egy igazi kapcsolatba szeretne belevágni, szoktassa magát a gondolathoz, hogy ott nagyon is illik hűnek lenni a másikhoz. Aki pedig kapcsolatban él, s megcsalja párját, és ráadásul elsüti a "de nekem nem jelentett semmit!", legjobb azonnal kipenderíteni. Az ilyen egy önző ember, mert csak azzal foglalkozik, hogy neki nem jelentett semmit, viszont ott a párja, s ott van az, akivel megcsalta. A párjának az esetek nagy részében fájdalmat okoz. A másik félnek vagy nem jelent semmit, vagy többet jelent, mint egy futó kaland, de többet nem várhat, ezért neki is fáj. 

Felesleges a nyugtatókat keresni, miszerint "ha nem tudom, nem fáj". Jó hír, hogy "a hazug embert előbb utolérik, mint a sánta kutyát".

Szólj hozzá!

2014.06.25.
12:06

Írta: Tapsy

Meddig kell mondani, hogy "szeretlek"?

Ha valakitől megkérdezik, hogy miért szereti a párját, akkor képes akár órákig is sorolni, hogy miért. Csak sajnos észre sem veszi, hogy nem az egészet szereti, hanem csak részeket belőle (haja, szeme, alakja, szíve, lelke...stb). Ezek mind besorolhatok a szeretet három első lépcsőfokába, a szeretlek, mert ilyen vagy, szeretlek, mert enyém vagy, szeretlek, mert a társam vagy-ba. Ezek mind az indokló szeretet fajtái, amikor megmagyarázzuk a miérteket. A szeretet akkor tökéletes, ha valaki csak annyit mond, hogy szeretlek, mert szeretlek, ugyanis ebben van benne a feltétel nélküli szeretet. A többi, az indokló, mind mulandó értékre világít rá. Elmúlik a fiatalság, átalakul a szépség, átalakul a szív és a lélek. Akkor már nem kell szeretni? Ha valaki megreked az első három szint valamelyikén, akkor már később nehezen fog szeretni, viszont ha nem áll meg, s eljut a negyedik szintre, akkor lehet az igazi szeretetről beszélni, amely tényleg örökké tart.

Tételezzük fel, hogy minden kapcsolatban élő így szereti a párját, szeretlek, mert szeretlek. Ezek után vajon kell-e még mondani a másiknak, hogy szeretlek? Egyáltalán lehet azt mondani, hogy pl. napi 10-szer, mert akkor tökéletes a kapcsolat?

Akik azt mondják, hogy elkopik a szó és az érzés. Előfordulnak olyan emberek a világban, akik úgy gondolják, hogy a kapcsolat elején sokszor kell mondani, s azután már nem kell, mert úgyis tudja. Továbbá az sem szükséges, hogy ki legyen mondva a hiányzol, a vágyom rád, a szükségem van rád, mert ezek mind benne vannak a szeretlekben. Ez lehet akár tény is, s elfogadhatjuk, hogy a szeretlek ezeket is magában rejti. Viszont az ilyen emberek szabályosan dührohamot kapnak, ha a párjuk felhívja a figyelmüket, s megkérdi, hogy szeretsz-e. Aki azt vallja, hogy elég csak annyit mondani, hogy "szeretlek", az pár év múlva olyanná válik, mint aki 40 éve házas, ahol az esetek többségében szépen éldegélnek egymás mellet. Lassan leépül a kapcsolat, s elmúlik minden, ami szerelem és szeretet, de az ilyen emberek miatt, akik először mindent mondanak, aztán már csak azt, hogy szeretlek, aztán a végén semmit, mert "úgyis tudja, hisz vele élek". Azt felejtik el, hogy a szeretetet nem elég csak tudni, hanem azt éreztetni kell minden nap, s nem az az éreztetés, hogy vele élek, mert az már lehet megszokás is.

Akik szeretik kimondani. Fennállhat a veszélye, hogy egy ilyen ember megkapja, ő nem a párját szereti, hanem a szerelemet és a szeretetet szereti, de ez egy nagyon végletes megközelítés. Ők nemcsak azt várják, hogy a párjuk érezze, hogy szeretik, hanem tesznek azért, hogy tudassák is, s ezért mondják gyakran ki a legszebb szót. Bennük van még a vágy, hogy elvarázsolják a másikat szép szóval, szép szavakkal, s nem azt várják, hogy a másik megállapítsa, hogy együtt vannak, s ennyi elég. A szeretet, mint szó náluk nem egy kopó alkatrész, mint az autóknál. Nem kophat el, mert mögötte tartalom és érzés van, s nem a statisztika kedvéért mondják, hanem szívmélységből.

A szeretetet nem elég tudni, illetve nem lehet megelégedni azzal, hogy a másik tudja. A szeretetet naponta kell éreztetni, naponta kell tudatni, naponta ki kell mondani. Ez azért jó, mert aki kimondja érezteti, aki hallja érzi, s nemcsak tudja.

 

 

6 komment

2014.06.13.
17:07

Írta: Tapsy

Őszintének kell lenni a kapcsolatban?

Ernest Hemingway egy talán gyengébb pillanatában a következőt gondolta: A hazugság megöli a szerelmet. De csak az őszinteség öli meg igazán. Vavyan Fable sem panaszkodhat, amikor azt mondja, hogy az őszinteség a szadizmus egyik formája. Vannak kevésbé csalódott emberek, mint például az angol regényíró Charlotte Bronte, aki azt írta, hogy az őszinteség sohasem nevetséges, hanem mindig tiszteletreméltó. Továbbá van a jó magyar közmondás, melyben a hazug embert előbb utolérik, mint a sánta kutyát. Aztán ne felejtsük el a kissé Modern Talkingos Dupla Kávét sem, akik arról énekelnek, ha nem tudom nem fáj, hogy merre hol jártál. Mindenki úgy beszél az őszinteségről, ahogy azt megéli. Ha az őszinteségért "pofont" kap, többé nem lesz őszinte, ha "simogatják" akkor viszont az marad. Le kell szögezni, hogy a mindennapi életben az emberek között talán nem mindig szükséges az igazi őszinteség, de úgy gondolom, hogy egy párkapcsolatban viszont elengedhetetlen, hogy őszinték legyenek egymással, s be kell vállalni annak minden előnyét, és hátrányát is.

Az első kérdés, hogy mi is a helyes őszinteség. A beszámolás, a beszámoltatás, az elszámoltatás arról az időről, amikor nincsenek együtt nem előnyös, inkább hátrányos. Ez a tipikus "kivel beszéltél, ki szólt hozzád, ki hívott...stb", amely később egy kényszer lesz, mert "be kell számolni". Ennek a másik oldala a megosztás, illetve az elmesélés, hogy milyen volt a nap, stb... Ezt hívják beszélgetésnek. Nyilván  mindenről nem kell beszámolni, s itt a mindent arra értjük, amikor valaki azért nem érhető el, azért vannak furcsa dolgai, mert épp a párját készül meglepni, vagy mert teljesen jelentéktelen dolgok történtek vele a nap folyamán. A helyes őszinteség az az, amikor a kapcsolatban élők érzik, hogy gát nélkül megoszthatnak mindent, de tényleg mindent a párjukkal.

DE! Mi van az ártatlannak tűnő munkahelyi flört formákat öltő beszélgetésekkel? Mi van a flört szerű e-mailekkel, smsekkel, amelyeket természetesen mindenki kitöröl, mielőtt hazaér. Mi van azzal, ha valaki "intenzívebb" kapcsolatot ápol egy olyannal, aki akart tőle valamit? Mi van azzal, amikor valaki annak örül, ha ellenkező neműek veszik szüntelenül körül, sőt, még illegeti-billegeti magát? Millió ilyen, s ehhez hasonló kérdés van. Ezeket el kell mesélni a társnak?

Akik elmondják, az őszinték. Vannak, akik nem tudják magukban tartani a fentebb említett, s az ahhoz hasonló eseteket, s elmondják a párjuknak. Erre lehet rosszul, s lehet jól is reagálni. Ha egy társ rosszul reagál, akkor azt mondja, hogy "biztos olyan jeleket küldtél", s talán ebben van némi igazság is. Aki őszinte, bevállalja, hogy lehet egy kis nézeteltérés, vagy egy kisebb vita, de az csak erősíti a kapcsolatot. Természetesen kerülnie kell a fentebb említett helyzeteket, mert bármilyen jó is az őszinteség, bármilyen megértő is a pár, sokáig nem tolerálja párja akkori viselkedését, amikor nincsenek együtt (közösen angyal, külön "kisördög"). Mindenesetre az őszinteség jó lelkiismeretet biztosít, s az ember nem érzi magát hazugnak.

Akiket előbb utolérnek, mint a sánta kutyát. Vannak azok az emberek, akik boldogok, hogy a párjuk mellett még más is csapja a szelet nekik, s erről nem beszélnek a társuknak. Vagy azért, mert félnek a reakciótól, vagy pedig azért, mert élvezik, hogy beléptek a megcsalás előszobájába, s másnak is kellenek. A hallgatás előbb, vagy utóbb nagyon nehéz lesz, feszültté teszi a kapcsolatot, s átmegy hazudozásba. Itt kezdődik a vegetálás, amikor a társ nem tudja, hogy miért olyan vele a párja, amilyen.

Ha valaki fél a párkapcsolati őszinteségtől könnyen hazuggá válik. Viszont ha valaki mer őszinte lenni, őszinteséget fog kapni, és bizalmat. Az őszinteség bizalmat szül, a bizalom pedig őszinteséget.

8 komment

2014.06.06.
15:07

Írta: Tapsy

Hazugságok a párkapcsolati ismerkedés alatt

Sajnos bárhogy is nézünk egy ismerkedést, nagyon sokan szeretnek hazudozni, füllenteni a leendő párjuknak. Mindezt azért, mert szinte bármire képesek, hogy megszerezzék a számukra álomnőt, vagy álompasit. Ilyenkor nem számolnak azzal, hogy ennek lehetnek sajnálatos következményei a kapcsolatuk folyamán, ha egyáltalán lesz olyan. Itt is megvannak az okai a hazudozásnak, mint általában az életben történő hazugságoknak is. Valaki vagy többnek akar látszani, vagy kevesebbnek, mert azt hiszi, hogy a leendő párjának olyan ember kell, mint amilyennek hazudja magát.

Három kategóriába lehet a hazudozókat besorolni, illetve csak kettőbe, mert az első az őszinte és bevállalós.

  1. Őszinte és bevállalós. Nem takargat semmit. Bevállalja, hogy ő olyan amilyen, s ezt nem akarja palástolni, nem akarja véka alá rejteni. Ehhez bátorság kell, mert a kiszemeltet olyan magasságokba szokás helyezni, hogy az elmondhatatlan, s az udvarló pedig ezzel sokszor túlzottan alárendelődik. Kockázatos az őszinteség, mert benne van a pakliban, hogy nem kell az illető. Ennek ellenére még mindig ez a jobb variáció, mert az embert kell szeretni, s nem azt, akinek mutatja, vagy hazudja magát annak érdekében, hogy valakit megszerezzen.
  2. Hazudós, aki többnek akar látszani. Ezek az emberek azok, akik sokkal többnek akarják mutatni magukat, mint amik, illetve akik. Itt ne az anyagiakra gondoljunk elsősorban - arra is gondolhatunk -, hanem életvitelre. Beállítja valaki magát egy rettentően bulizósnak, állandóan hatalmas társasági életet élőnek, elmondja, hogy hány nővel/férfivel volt dolga, hányan tettek neki szerelmi, és testi ajánlatot. Közben abszolút nem ilyen az illető, hanem teljesen az ellenkezője, de sajnos azt hiszi, hogy aki neki tetszik, ilyenre bukik, ilyen vagány ember kell neki. A legnagyobb baj akkor van, ha az illető nem ilyenre vágyódik.
  3. Hazudós, aki kevesebbnek akar látszani. A másodiknak az ellenkezője. Vannak olyanok, akik tényleg nagyvilági életet élnek, tényleg falják a férfiakat/nőket, nekik mindig fontosabb volt minden és mindenki az aktuális párjuknál. Ezek után pedig beállítják magukat szende szűznek, akik szinte még azt sem tudják, hogy mi az élet. Aztán egy fenét nem. Ők is azért teszik ezt, mert azt hiszik, hogy a leendő, akivel éppen ismerkedik, erre vágyódik.

Bármilyen furcsa is, az ismerkedés elején történtek, illetve azok, amik elhangzottak nagyban befolyásolják a közös életet. Természetesen csak akkor, ha lesz. Ha valaki őszinte rögtön az elején, s "bevállalja" magát, akkor nagy eséllyel indul, indulnak egy közös, bizalommal teli párkapcsolat felé.

Aki hazudós, és többnek akar látszani, annyira ne reménykedjen egy felhőtlen indulásban, vagy egy felhőtlen kapcsolatban. A párja a hazugságokat hiszi igazságnak, s elfogadta, mert "megváltozott a pasija/csaja". Aztán tételezzük fel, hogy történik egy vallomás, és fény derül arra, hogy minden hazugság, s igazából egy visszahúzódó ember volt mindig. Itt viszont az igazságot fogja hazugságnak hinni. Ez már teljes káosz lesz, élt sokáig egy kreált igazságban, aztán jön egy másik igazság, ami igaz, de neki hazugságnak tűnik. Ez lesz a táptalaja a féltékenységekkel teli kapcsolatnak.

Aki hazudós, és kevesebbnek akar látszani. Ha ilyenből kapcsolat lesz nagyjából hasonló "szép" jövőre lehet számítani, mint az előzőben.

Nagyon egyszerű lenne az ismerkedés, és egyszerű lenne egy kapcsolat jövője, ha mindenki saját magát adná, s nem magát hazudná. Legtöbben azért hazudoznak már az elején, mert valakit nagyon szeretnének maguknak, s azt hiszik, hogy a kiszemeltnek olyan igényei vannak, ő olyan, amilyennek hiszik. Nem hinni kell a másikról valamit, hanem kérdezni kell: Te milyen vagy? Én ilyen...

 

 

2 komment

2014.05.29.
21:02

Írta: Tapsy

A szülők három kategóriája

Talán fel lehetne tenni a kérdést a "mi volt előbb a tyúk, vagy a tojás?" elvén, hogy "ki volt előbb, a szülő, vagy a gyermek?". De ez egy kicsit komolytalan lenne, mégis azért némi kiindulási alapot adhat. A tény az az, hogy mindenki először gyermek, s majd talán egyszer szülővé válik. Mivelhogy mindenki először gyermek, érzi, hogy a szülő milyen vele szemben, s ez ad alapot ahhoz, hogy ő milyen szülővé fog válni. Elhatározhatja, hogy jobb lesz, mint vele voltak, de lehet ugyanolyan (akár jó, akár rossz), vagy lehet teljesen rossz. Figyelembe véve egy gyermek, illetve gyerek érzéseit, s hallva, hogy a szüleit hogyan említi mások előtt, nem a szülő jelenlétében, három kategóriába lehet besorolni a szülőket. A kategóriák előtt mindenképpen előre kell bocsátani, hogy itt nem iskoláskorú gyerekekről beszélünk.

  1. "AnyáM, ApáM" kategória. Ez a legrosszabb kategória, amikor így beszél, vagy gondolkodik egy gyerek a szüleiről. Itt szinte már-már csak biológiai szülőségről beszélünk, szeretetből fakadó szülőségről nem. Nem az a szülői szeretet legnagyobb mélysége, hogy mindent megkap a gyerek, ami majd a későbbiekben természetesen a szemére van vetve. Az sem szülői szeretet, amikor "mindent megtesznek" a gyerekért, ami szintén a későbbiekben a szemére lesz vetve. Az ilyen szülők szeretik a gyereküket, csak azt felejtik el megkérdezni, hogy az a szeretet amelyet adnak a gyereknek boldogság-e, vagy szeretetként éli-e meg. S ha nem, akkor az nem szeretet, csak a szülő hiszi azt, ugyanis a gyereknek az ő szeretete nem más, mint boldogtalanság. Hajlamosak az ilyen szülők azt hinni, hogy ők tudják legjobban, hogy mire van szüksége a gyereknek, s meg akarják mondani neki, hogy mit tegyen. A hab a tortán, hogy amíg a gyerek úgy táncol, ahogy a szülő fütyül, addig ő a büszkeség, a cseresznye pedig a habon az, amikor a gyerek nem úgy táncol, s máris a család szégyenének van kikiáltva. A legrosszabb esetben pedig képes lelki terrorba dönteni a gyerekét.
  2. "AnyA/U, ApA/U" kategória. Ez már lelkiekben egy magasabb szint, de még nem a tökéletes. Itt már a gyereknek lehetnek önálló gondolatai, de a szülők továbbra is - persze csak a szülői "óvás" miatt - tesznek próbálkozásokat arra, hogy gyereküket irányítsák. Az ilyen szülőkkel viszont már lehet beszélni, s a beszélgetés nemcsak egyszerű információcsere, hanem kicsit mélyebb és bensőségesebb. Ebben az esetben már nem a szülő szava az egy és örök érvényű igazság. A gyerek nagyobb bizalommal fordulhat a szülő felé, mert tudja, illetve érzi, hogy megértést talál, s a szülő pedig nem akarja irányítani.
  3. "ÉdesanyA/ÁM, ÉdesapA/ÁM kategória. Egy nagyon - és a szó legnemesebb értelmében - egyszerű ember mondta (előre is bocsánat, de szó szerint idézem): "Ha szőrös, ha szaros, ha hugyos akkor is a gyerekem és mellette vagyok". Ez a lényeg, ez az igazi szeretet. Itt is van véleménye a szülőnek, de azt nem erőlteti a gyerekére, hanem mindenben mellette van, mert neki a gyerek boldogsága a fontos, és nem az, hogy ő legyen boldog a gyerekét boldogtalanságba döntve.

Nagyon egyszerű (lenne) jó szülőnek lenni, ha mindenki azt nézné, hogy a gyereke a gyereke, és az lenne a fontos, hogy boldog legyen. Minden a szülőn múlik. Ha a szülőkkel nem őszinték a gyerekek az azért van, mert a szülő nem volt partner az őszinteségben, s az őszinteség (a szülő miatt) csak vitákat szült. A másik hatalmas tanulság, hogy nem kell magasan iskolázottnak lenni ahhoz, hogy valaki megértse az élet igazi lényegét.

Szólj hozzá!

2014.05.21.
22:58

Írta: Tapsy

A szépség traumája a párkapcsolatban

Akinek minimális vallási ismerete van tudja, hogy Isten mindent szépnek, és jónak teremtett. Most esetünkben a szépségen van a hangsúly. Tehát minden szép, de ebből kifolyólag a szépség egy relatív fogalom, mert kinek ez, kinek pedig az a szép. Magyarul nem mindenkinek ugyanaz a szép. Egy párkapcsolatban akkor válik a szépség - a társ szépsége - traumává, amikor a másik fél úgy gondolja, hogy a társa mindenkinek szép, mindenki őt akarja, mindenki vele akar élni, mindenki vele akar szexuális kapcsolatot létesíteni. Ez a traumatikus állapot féltékenységet, és bizalmatlanságot idéz elő állandó gyanakvással fűszerezve. Természetesen erre még a pár is tehet egy lapáttal akár tudatosan, akár tudat nélkül.

Az első és legfontosabb kérdés: Mikor érzi valaki, hogy igazán szép? Nagyon egyszerű. Amikor bókolnak neki, bókolnak minden testrészének, minden mozzanatának, a megjelenésének, a szavainak. A felsorolás lehet végtelen. Továbbá lehet ezt a fürkésző tekintetekből is érezni, akár bevallja valaki magának, akár nem. Vagy egy külső szemlélő is láthatja, hogy hogyan néz valaki az alanyra, aki elbűvöli a másikat a szépségével. Szűkebb értelemben, párkapcsolati szinten pedig a pár udvarlásából, bókjaiból lehet tudni. Vannak azért olyan helyzetek, amikor valaki egy kapcsolatban azt szűri le, hogy a sok bók által csak bizonyos külső dolgokba szerelmes a társa. Ez egy hatalmas baj és "defektus". Érdekes, mert elég ritka az az ember, aki nem szereti, ha a párja bókol neki, viszont annál több az olyan, aki a párján kívül még mástól is várja a külsejét illető szép szavakat.

Mikor akar valaki mindenkinek tetszeni? Itt jön az amitől sokan megijednek, az a bizonyos életközépi krízis, vagy más néven midlife crisis. Természetesen nem ez a lényege a krízisnek, mármint a tetszeni akarás, hanem az élet, a leélt élet, a csúcsra jutás, az élet értékelés majd az a bizonyos "hanyatlás", és az ezzel történő szembesülés. Viszont a szépségről sem szabad elfelejtkezni, mert az is benne van, csak ritkán kerül előtérbe. Némely pszichológusok 35-40 éves korra datálják, vannak akik 35-55-re, s vannak, akik kereken belövik 40-re ezt az időszakot. Valahol talán optimálisnak is tűnik. Most csak a szépséget vizsgálva meg kell állapítani, hogy ekkor már igazán beérnek, igazán éretté válnak a nők és a férfiak, de itt jön a baj is. Sokan nem érzik magukat elég jónak, elég szépnek a párjuk mellé, vagy nem elég nekik a párjuk kedveskedése, mert a 25-30-as, sokszor gyerek nélküli korosztályhoz méregetik magukat. Holott nem kellene, mert sok esetben még nekik is "odavernek" akár gyerek nélkül, vagy gyerekkel is.   

Amikor egy bók nem elég. Egy 22-26-os korosztálybeli, aki ismerkedik, vagy párkapcsolatot él, bőven megelégszik az esetek többségében azzal, hogy a párja odáig van érte. Viszont akik már, vagy aki már túl van a zeniten, vagy megelégszik a párjával, vagy nem. Az esetek többségében nem elég egy őszinte vallomás a szépségről a párjától, hanem kell több is, hogy legalább minden vele szembe haladó nő/pasi forduljon utána.

Természetesen a trauma elszenvedője mindig a társ, aki bókol a másik szépségét csodálva és előtérbe helyezve. Mit tesznek?

Aki "zenites" és elégedetlen egy ember bókjával: Egész egyszerűen kidobja ami van, köldökig dekoltált pulcsik, ingek, nagy behajlások, mutatva ezzel, hogy a kor nem számít, mindenki őt nézze. A másik eset a "dudoros" gatya, a "zenites szerszám, nem vén szerszám" jeligével. Olyan ruhák kerülnek elő, amelyek a párkapcsolat során elég ritkán. Ezek is leginkább akkor, amikor nem a párjával van, mert amikor együtt vannak, akkor jó a "stóc tetejéről a múltkori". Jól esik neki, hogy mindenki nézi, fantáziál róla, s ezt magának nem vallja be, holott tudja, mert olyan jeleket is küld.

Az elszenvedő pár: Nyilván megőrül a szerelméért, s nem érti, miért olyan, amilyen. Innét jön a lépés, s máris traumaként éli meg párja szépségét, mert úgy érzi - a fentebbieket átgondolva nem alaptalanul -, hogy a párja mindenkinek kelleti magát, s neki is kell mindenki, ha nem is szexre, de valamire mindenképpen (pl. tudatosításra, alátámasztásra, hogy ő jó nő/pasi). Itt már megjelenik a beteges féltékenység, amely öli a kapcsolatot.

Kilábalás a traumából. Egy hibás soha nincsen. Van egy kezdeti hibás, s van aki felteszi a pontot az i-re. A kezdeti hibás itt az, aki nem elégszik meg, s kell, hogy kellesse magát másoknak, akár bevallja, akár nem vallja be magának. Aki pedig felteszi a pontot az i-re a társa, mert elkezd betegesen féltékenykedni. Minden megelőzhető. Először is meg kell elégedni a társ bókjával, s neki kell megfelelni, őt kell csábítani, neki kell kelletnie magát, mondjuk akár felöltözve, vagy akár egy "ez mind a tiéd"-del, miután végig mutat magán, s pajkosan, kedvesen mosolyog a társára. A legfontosabb pedig, hogy akkor is kerüljenek elő rég látott ruhadarabok, szexibb ruhák, amikor együtt mennek valahova. Ne csak az otthoni melegítő, és a "stóc teteje". Ha mindezt tapasztalja a másik fél, akkor máris nem féltékeny, máris nőnek/pasinak érzi magát. Fontos, hogy ebben az esetben éreztesse párjával, hogy ő úgy csodálatos, ahogy van.

A lényeg: A világnak ne adni olyan megjelenést, amit a párjuknak nem adnak meg, s a másik fél ezek után ne féltékeny legyen, hanem büszke a társára, aki szép és dekoratív, és az övé (természetesen nem birtoklási értelemben).   

1 komment

2014.05.15.
20:31

Írta: Tapsy

Mire jó a párkapcsolati szünet?

Ilyen esetben szokás azt mondani, hogy "valamire biztos jó". Mint általában minden, valamire tényleg jó, hogy mire, azt viszont az emberiségnek még nem sikerült teljesen kideríteni. Az éremnek általában mindig két oldala van, van egy jó, és van egy rossz is. Egy párkapcsolati szünetnek is vannak jó, illetve rossz oldalai. Illetve pontosítsunk: aki kitalálja a kapcsolatban, hogy tartsanak szünetet, annak szinte biztos, hogy jó, mert másként nem találta volna ki.

Mi vezet a szünetig? Talán nincs ember a világon, aki ezt megmondja. Mindig más. Sokszor egy oda nem figyelésből eredő féltékenységi roham, mely után az mondja ki a szünetet, aki nem figyel a párjára. Ilyen, s hasonló jellegű dolgok miatt találhatja ki általában az egyik fél, hogy tartsanak szünetet. Ritka az olyan helyzet, hogy valaki akár anyagi, vagy egyszerűen nevezzük materiális dolgok miatt akar szünetelni a párjával. Úgy gondolják, hogy ahhoz össze kell fogni, hogy mint problémát legyőzzék, a másik esetben (féltékenységi) pedig egy kicsit szét kell menni, hogy megoldják.

A. VERZIÓ, AMIKOR JÓ A SZÜNET. Természetesen innentől csak a lelki, és nem materiális okokkal foglalkozunk. Ha túl nagy a féltékenység, ha túl nagy a párral szembeni figyelmetlenség, akkor még jó is lehet egy szünet. A szünet ebben az esetben azért lehet jó, mert "távol egymástól" megtanulják értékelni a másikat, a mindennapokat még akkor is, ha azok néha egy kicsit szürkék. Elkezdenek többet gondolni egymásra, visszajönnek azok a kezdeti lángok, elkezdenek - mint az elején - újra repülni az sms és e-mail hegyek, és gyakorlatilag újra felfedezik egymást, újra megszeretik egymást, s újra értékelik a másikat.

B. VERZIÓ, AMIKOR ROSSZ A SZÜNET, SŐT ÁRT. A kiinduló helyzet ugyanaz. Élnek a mindennapokban, szinte teljesen elvesztek egymás mellől, jobban érzik magukat már mással, mint a párjukkal (természetesen ellenkező neművel, vagy egy vegyes társaságban, ahol több az ellenkező nemű). A másikra nem figyelő fél dönt a szünetről. Ennyi elég is annak, aki nem akar szünetelni. Sokkal féltékenyebb lesz, mert - igaz, hogy van nézeteltérés - de nem érti meg, hogy ha elméletileg szeretve van, a párja miért nem kíváncsi rá. Itt nem is történik meg nagy mértékben az egymásra találás, mert a szünetet kitaláló magasról tesz a párja fejére - a szünet alatt -  mindenféle okokat kitalálva, de természetesen várja, hogy a párja bízzon meg benne annak ellenére, hogy semmi alapot nem ad a bizalomra, sőt, a körülmények rossz összejátszása még egy lapáttal rá is tesz. Ebben az esetben szinte semmi jóra nem kell számítani, mert ez a féltékenység táptalaja lehet.

Veszély lehet, hogy az ilyen, s ehhez hasonló szünetek átcsaphatnak elhajlási engedélybe, csak az a baj, hogy erről elfelejtenek szólni egymásnak. Elindulnak a flörtölgetések, a kelletések és ezek társai. Kinél? Hát leginkább annál, aki a szünetet kitalálta, s nem annál, aki a szünetet elszenvedi. A szenvedő sóvárog a párja után, az eszmei szerző pedig örül, hogy egy kicsit megszabadul a párjától.

Bárhogy is nézzük, a szünet egy párkapcsolatban inkább ront a helyzeten, mint segít. Nem szünetelni kell, hanem azt elkerülni. Hogyan lehet elkerülni? Figyelni kell a másikra, és szeretni kell a másikat, de lehetőleg úgy, hogy az a másiknak is jó legyen!

Szólj hozzá!

2014.05.05.
22:57

Írta: Tapsy

Mikor nincs benőve a kapcsolat "feje lágya"?

Eléggé érdekes, és gondolkodóba ejtő kérdés. Sokan azt hiszik, hogy párkapcsolatuk érett, mert ők is érett felnőttek, vagy fiatalok. Sajnos ez nem így van, ugyanis a szellemi érettség és intelligencia megléte nincs egyenes arányban a kapcsolat érettségével. Ha valakik idősebbek, nem jelenti azt, hogy érett a kapcsolatuk a párjukkal, ugyanakkor ha valakik fiatalabbak, nem jelenti azt, hogy éretlen a kapcsolatuk a mellettük levővel. Minden csak azon múlik, hogy hogyan nevelik fel a kapcsolatukat. Természetesen ahhoz, hogy érett legyen egy kapcsolat, mindketten kellenek, mert egyedül nem megy sem a problémák megoldása, sem az igazi örömök megünneplése. Fontos, hogy tudjanak tolerálni, és ennél is fontosabb, hogy tudjanak a másikra figyelni. Az ígérgetések nem érnek semmit, ha azok csak pár napig tartanak.

Az alábbiakban egy kicsit szemezzünk azok között a jelek között, amelyek felszólító értékkel bírnak, miszerint a kapcsolat "feje lágya" még nem nőtt be. Természetesen itt sem jelöljük a nemeket, mert mindkettőre igaz.

  • Amikor a másik még mindig mindenkinek tetszeni akar. Az első és legfontosabb az lenne, hogy valaki önmagával szemben legyen igényes a megjelenésére, és elsősorban a párját akarja elkápráztatni, de sajnos a párja mellett másokra is gondol. Ezt akkor lehet a legjobban észrevenni, ha előkerülnek olyan ruhadarabok a szekrényből, amelyet a társ még sosem látott x év házasság, együttélés alatt sem. Ezek nagyon ízléses, elvarázsoló ruhadarabok, de leginkább akkor kerülnek felvételre, ha külön mennek valahova. Amikor együtt mennek, akkor jó a szokásos a stóc tetejéről, vagy a megszokott melegítő.
  • Amikor mindig ugyanúgy mosolyog mindenkire. Egy kapcsolat nem egy "uborkasavanyító", tehát nem fancsali képet kell vágni mindenre, és mindenkire. Akkor van "baj", ha a kapcsolatban élő az ellenkező neműre - legyen az bárki - úgy mosolyog, mint a párjára. Magában nem tud különbséget tenni, hogy éppen nem a párja áll vele szemben. A szemben álló meg joggal érzi, hogy ez nem a hivatalos, hanem a "gerjedős" mosoly.Természetesen ennek lehet a pár szemtanúja, és szóvá is teheti (tételezzük fel, hogy nem betegesen féltékeny). Az árulkodó jel az az, amikor erre kifakad a mosolygós pár, s még neki áll feljebb, és jön a "melletted már mosolyogni sem szabad?".
  • Amikor kedélyesen cseveg ellenkező neművel. Ezt teheti a párja mellett - ami nyilván a társnak nem jó - s teheti úgy, hogy a párja nincsen mellette, de akkor a lelkiismeretével kell elszámolni. Ilyenkor pedig ha ezt a "sértett" társ szóvá tesz, akkor jön a "nem leszek bunkó miattad". Természetesen erről szó sincs, csak vannak bizonyos határok.
  • Állandó közlési vágy. Van egy olyan késztetése, hogy neki közölnie kell mindenkivel mindent. Akár egy kollektívában, hogy ide, vagy oda megy, vagy egy társaságban, hogy ezt, vagy azt csinálta. Teljesen szükségtelen dolgok, de úgy érzi, hogy ezt muszáj. Ha ezt a párja látja, valószínűleg nem esik jól neki, de a szóvá tétel után erre is jönnek a megfelelő magyarázatok.
  • Állandó beszédkényszer. Ez arról szól, hogy úgy érzi, meg kell törnie a csendet, beszélnie kell, s természetesen ezt a beszédet is az ellenkező nemű felé indítja.

Ezek csak apró jelek és mozzanatok, de sokat hordoznak magukban. Természetesen mondhatja bárki, hogy ezek teljesen normális dolgok, s ezek miatt rásütni egy kapcsolatra, hogy éretlen nem más, mint féltékenykedés. Természetesen lehetne az is, de egy pillanatra gondoljunk bele valamibe. Van az úgynevezett intim szféra, ami minimum "70 cm és kőből van", és van lelki értelemben véve is egy intim szféra, amely azt jelenti, hogy az ellenkező nemű nem azokat a külső jeleket (mosoly, szemcsillogás..stb) kapja, mint a társ, a pár. Itt már nem állja a helyét a "de téged szeretlek", vagy a "veled bújok ágyba". Akivel szemben állunk nem tudja, hogy mi van bennünk, csak külső jeleket lát. Főleg ha valaki olyannal áll szemben egy párkapcsolatban élő aki már bepróbálkozott nála. A mosolyt látja, a kedvességet érzékeli, a közlési vágyat érzékeli, amelyet a jeleket küldő társa is megkap néhány többlettel. Ezt már nem is kell folytatni

Egy párkapcsolat "feje lágya" akkor nő be, ha a benne élők mind a külső, mind a belső intim szférát ki tudják alakítani, ahová csak a társuk léphet be, és más nem kapja meg azokat a külső jeleket, amit a társ. Ne feledjük: sokan csak a külsőt látják! El lehet kerülni a féltékenységet, a félreértéseket. Egy a lényeg: intim szféra.

 

 

5 komment

2014.04.21.
15:50

Írta: Tapsy

"Addig nincs baj, amíg mindenki a saját dolgával foglalkozik!"

Egy ismerősömtől hallottam ezt a - saját maga által alkotott - közmondást, s rájöttem arra, hogy azért vannak gusztustalan emberek a világon, mert ezt a mondást nem tudják, vagy éppen nem akarják tudni, nemhogy élni. Rá sem jövünk arra, hogy minden pletyka, minden rágalom, minden becsületsértés ebből ered. Az ember mindig mással foglalkozik, mindent lát, mindent hall, mindent tud, természetesen "biztos forrásokból".

Ebben az esetben két embertípust lehet élesen megkülönböztetni. Az egyik a rosszindulatú, a másik pedig az értelmes ember, s természetesen ebben az esetben számít, hogy ki mennyire tanult, művelt, vagy éppen olvasott.

  • Rosszindulatú ember. Legfőbb ismérve, hogy mindig a másik emberrel foglalkozik, magát "jóindulatúnak" beállítva. De miért? Azért, mert nincs jobb dolga, nem akar a saját problémáival foglalkozni, vagy épp pont igaz rá az "Az kiabál, akinek a háza ég!". Igazából valamilyen szinten nem korlátolt az ilyen ember, mert van annyi esze, hogy inkább mást kiabál meg, mert addig sem foglalkozik senki vele, s a titkaival sem. Pedig szerintem ha végignézné az életét, a mindennapjait, bőven ráférne, hogy saját magával foglalkozzon, s ne mással. A másik ismérve az ilyen embernek, hogy pletykákat gyárt, de ez sajnos - jobban megnézve - rágalmazássá, becsületsértéssé növi ki magát, illetve annak nevezik becsületes nevén. És a szép az egészben, hogy "biztos tudása" van. Hát valamiről biztos a tudása, de sajnos nem a korlátoltságáról.
  • Értelmes ember. Az értelmes ember nem rosszindulatú ember, mert az gondolja a "biztos tudású, ám rosszindulatú" emberről, hogy rosszindulatú, s jobban tenné, ha a saját dolgával foglalkozna. Sőt! Egy értelmes ember felháborodik azon, hogy a korlátoltnak egyáltalán mi köze van egy másik ember dolgához, s életéhez. Mindezt miért teszi egy értelmes ember? Azért, mert becsületesen él, becsületesen dolgozik, és sem ideje, sem igény nincs a másik ember életében turkálni, mert a saját életével, saját dolgával foglalkozik.

A fentebb említett két embertípust fel lehet ismerni a mindennapokban. Békésebb lenne a világ, ha mindenki a saját életével, dolgával foglalkozna, s nem a másikéval. Akinek ideje van a másikkal foglalkozni, annál valami nincsen rendben, vagy azt gondolja, hogy amíg ő dob be témákat a köztudatba, addig vele nem foglalkozik senki. Meg sajnos abban a tévedésben él, hogy őt soha nem éri el - ahogy mondani szokták - "Az Isten haragja". Magyarul biztonságban érzi magát, és sérthetetlennek. Csak addig, amíg egyszer nem esik ami esik...Becsületsértés, rágalmazás, amelyek sajnos nagyon komoly dolgok.

Tehát ha az ember békében akar élni, jobb, ha a saját dolgával foglalkozik, mert abból még nem lett baj.

 

1 komment

süti beállítások módosítása