"Az agyamra ment ész"

Mint általában a világban minden, a boldogság is egy relatív érzés, mert kinek ez, kinek az a boldogság. Ezzel nincs is semmi baj, mert hisz milyen unalmas lenne az életben minden, ha a Földön élő összes embernek ugyanaz jelentené a boldogságot. Boldognak lenni nagyon jó érzés, az ember keresi a boldogságot, s néha - sajnos önzetlenül - a saját boldogságát is elnyomja azért, hogy másokat boldoggá tegyen. Természetesen a "boldoggá tétel" is boldogság, de csak addig, ameddig a "boldoggá tevő" is mérhetetlenül boldog attól, hogy másokat eljuttat a boldogságig. Viszont az életben - akár beismeri valaki, akár nem - sokszor előfordul, hogy a boldogtalanság a boldogság. Itt ne arra gondoljunk, hogy egy ember boldogtalan lesz attól, mert boldog. Ha valaki belesodorja magát boldogtalanságba a boldogsága miatt, az minimum butaság, de sokszor helytelenül működő lelkiismeret, vagy önsanyargatás.

Amit az emberiség tagad, de létezik: sok esetben egy ember boldogsága mindenkinek boldogtalanságot okoz, és ami mindenkinek boldogságot ad, egy embernek boldogtalanságot. Ez tény, csak senki nem meri magának bevallani.

Mi okozza ezt? Sok esetben egyfajta megértetlenségből fakadó önzőség. Elgondolja mindenki, hogy a másiknak mit kell tennie ahhoz, hogy ők boldogok legyenek. Ha nem úgy tesz, akkor jönnek a "jót akarások" és ennek társai. A legnagyobb kérdés ebben az esetben: Ha valaki közel áll valakihez, miért fáj neki a másik boldogsága? Miért nem akarja, hogy a szeretett személy boldog legyen? Miért azt nézi, hogy ő mitől boldog?

Ha valakit szeretünk, fontos az ő boldogsága, s nem akarjuk mindenféle "mímelt" szeretettel megfosztani, s magunkat boldoggá tenni.

Ne arra gondoljunk, hogy miért élünk a világon, hanem arra, hogy kiért, kikért vagyunk azok, akik, vagy amik vagyunk. Minden embernek van egy rajongótábora. Ehhez nem kell sztárnak lenni, mert erre mindenkinek megvan a lehetősége. Normális esetben az ember rajongótábora a család, a közeli barátok, haverok, s majdnem mindenki, aki nem utálja, de viszonylag közelebbről ismeri és "bírja". Az itt a kérdés, hogy meddig képes rajongani valaki a másikért, meddig nevezi magát a másik barátjának, sőt, meddig tartja magát a család családnak.

Minden ember választ magának egy célt, akár munka, akár párkapcsolat terén. Ezekért a célokért tanul, dolgozik, befektet rengeteg energiát, talán nagyon sok álmatlan éjszakát. Amikor megérkezik a célba, akkor mindenki borzasztóan boldog, büszke a család, a barátok és mindenki, hogy az ő gyerekük ez, vagy az, ilyen, vagy olyan párt választott férjnek, vagy feleségnek. Főleg ha az ember egy olyan munkát, beosztást csíp meg magának, akkor a környezet büszkesége egyenes arányban növekszik a barátok számával, vagy egy meseszép párt talál magának, akkor meg mindenki azzal van elfoglalva, hogy az ő gyereke megütötte párjával a főnyereményt, mert annál jobb vő/meny nincs kerek e világon.Ha minden jó, akkor ez a kezdeti lelkesedés nem fog alább hagyni, mindenki élvezi az életét, a sajátját, s természetesen a környezet a kis kedvencét, s fürdőznek a másik életének szépségében, sikereiben. De vajon mi van akkor, ha ez a kezdeti lelkesedés kezd elmúlni, kezd alább hagyni, s az ember rájön arra, hogy az út, amit választott, az élet amit él, vagy az élet, akivel éli nem az, mint amire vágyott, mint amit akart.

Van választása? Persze, hogy van. Mindig van egy másik út, s az ember nem csúszik le soha arról a lehetőségről, hogy az életét megváltoztassa. Ilyenkor nem lehet azt mondani, hogy miért nem gondolta meg jobban a választását. Azért nem lehet ilyen érveket elé támasztani, vagy maga elé támasztania, mert az életben lehetnek akadályok, s van úgy, hogy az akadály leküzdése egy boldog élet reményében az élet gyökeres megváltoztatása.

Egy egyszerű és mindennapos példa. Válás. A felek mondjuk rájönnek arra, hogy nekik nem jó együtt, s lesz lehetősége mindenkinek arra, hogy új életet kezdjen. Eljön a nagy bejelentés a szülők, anyós, após felé. Ilyenkor mit csinálnak ezek a szereplők? Sírnak-rínak, hogy milyen szép pár voltak, próbálják meg, nem látszott semmi...stb. A kérdések: Ez mire jó? Ha igazán szeretik a gyereküket, akkor miért akarnák mindenféle sírás-rívással visszatuszkolni abba a boldogtalan életbe, amiből szabadulni akar? Miért nem állnak mellé, s támogatják ahelyett, hogy figyelmük középpontja a "mit fognak szólni a szomszédok"? A szomszédokért kell együtt maradni? Az ismerősökért? A szülőkért? Azért, hogy felmutassa mindenki, hogy a gyereke jó kapcsolatban él, s közben a szíve szinte megszűnt dobogni, s csak vegetál egy imitált kapcsolatban?

Ez természetesen nem kizárólag párkapcsolatokra, párkapcsolati krízisekre vonatkozik, hanem munkahelyiekre is, amikor szintén rájön valaki, hogy talán másban az életét jobban tudja kamatoztatni. Itt is szinte ugyanazok merülnek fel, ugyanazok a kijelentések mint a válásnál, mert valamilyen szinten ez is egy válás.

Itt vagyunk a kiinduló kérdésnél: Kiért az az ember ami? A válasz nagyon egyszerű lenne. Saját magáért. Ha valaki családban él, először "önző" módon a saját boldogságát kell megtalálnia, mert akkor tudja családtagjait boldoggá tenni (a szűkebbet, s nem a távolit). Ha valaki nem boldog, akkor a szerettei sem azok (itt egy válást megindító krízisre gondoljunk).

Nem szabad a másik ember kedvéért (szülők, barátok, ismerősök), azért, hogy ő/ők boldogok legyenek saját magát az embernek boldogtalanságba döntenie, s azért élni valami boldogtalanban, hogy a környezete elégedett és boldog legyen. Úgy gondolom, hogy egy önzetlen szülői, baráti társaság ezt nem is várná senkitől. Aki ezt várja, az nem barát, az nem szülő, és szülőként nem ismeri azt a mondást, hogy "Ha szőrös, ha sz*ros, ha h*gyos akkor is az én gyerekem!" 

Mi jut ilyenkor az emberek eszébe? "Harmadik utas a szerető", vagy "titkos élvezet", vagy "veszélyes élvezet" és lehetne egészen a végtelenségig sorolni, hogy egy szeretőt milyen címekkel ruháznak fel. Természetesen sokan vannak, akik ezt a "szeretői" állapotot mélységesen elítélik, de az az ő bajuk. Ezt nem elítélni kell, hanem megérteni, persze bizonyos fokig,s nem legalizálva ezt a státusz. A szeretőket két csoportra lehet osztani, az a csoport, amelyik csak a szexről szól, és az a csoport, ahol még lehet valami ami több puszta testiségnél, és van jövője. Itt most nem házasságról beszélünk, nem jegyességről, nem együtt élésről, nem járásról, hanem ezeket összefoglalva egyszerűen csak kapcsolatokról.

Nagyon sokszor akkor keresnek maguknak szeretőt a tartós kapcsolatban élők, amikor valamit nem kapnak meg otthon a párjuktól. Természetesen itt rögtön a variációkkal és akrobatikus mutatványokkal fűszerezett testiségre gondolunk, amely otthon már uncsi, fantáziátlan, s megvan pár percben. Viszont gondoljunk egészen nyugodtan egy úgynevezett "érzelmi szeretőségre", amikor valaki sokkal jobban megérti magát egy ellenkező nemű "baráttal", mint a saját párjával. Mindenben második lesz a pár, és első az érzelmi szerető. Azért van sokaknak ilyen szeretője, mert otthon semmi elismerést nem kapnak, megbecsülést is alig, az elért eredményeik természetesnek vannak véve, és még lehetne sorolni. Azt be kell viszont vallani, hogy egy ilyen érzelmi szeretőségnél is motoszkál tudat alatt a szexualitás, aztán sok esetben fel is tör, de ez nem törvényszerű.

Két csoportot említettem:

• Szexről szóló szeretőség, avagy "Több nem lehet, de ezt élvezzük". Az esetek többségében azért ez kimondva, vagy kimondatlanul, de tisztázva van. Két ember összeakad, megkívánják egymást, aztán jöhet a hancúr. Általában itt az érzelmek igazán nem dominálnak, s olyanok mennek bele ebbe, akik otthon már unják amit kapnak a párjuktól, vagy éppen nem kapnak, s van valaki, aki ugyanebben a cipőben jár, s egymásra találnak. Igazából egyikőjük sem akarja a párkapcsolatát felrúgni - anyagi okok, gyerek, vagy épp mert "azért szereti és ragaszkodik a párjához" - és mindenféle lelkiismeret furdalás nélkül szexualitásban kettős életet él. Plusz izgalmat ad a titok, a lebukás veszélye, a megbeszélt légyottok, bérelt szobák, autó, park, értekezletre utazás, több napos fejtágító illetve konferencia, és a bőség skálája kimeríthetetlen. Ezt tovább nem is érdemes boncolgatni, ez csak ennyiről szól és kész. 

• Amiből még lehet valami. Senkinek sincs a sorsa megpecsételve, s ebből kifolyólag történhet bármi, főleg akkor, ha a kapcsolatban valami megromlott, s többszöri próbálkozás után is csak egy fájdalmas nyüglődés az egész. Továbbá azt sem szabad elfelejteni, hogy nemcsak két egyedülálló ember eshet szerelembe, hanem bizony kölcsönös szimpátia után kialakulhat olyan emberek között is, akik párkapcsolatban élnek mindketten, vagy csak az egyik fél. Itt viszont nem használhatjuk annyira a "SZERETŐ" kifejezést, mert sokkal jobban illik ide a "SZERET Ő" megfogalmazás, mert ez tényleg szeretetről szól. Ebben az értelemben pedig a kezdődő párkapcsolat első lépcsőfoka a szeretőség, amely érzelmi indíttatásból fog átcsapni szexuális vágyba, majd csúcsba. Ez abban az esetben történik meg, ha valaki rossz, szinte már boldoggá tehetetlen kapcsolatban él, és kudarcba fulladt minden próbálkozás, amely a kapcsolat megmentésére irányult. Itt már azért van valaki együtt a párjával, mert megszokta, vagy nehéz kiszállni a kapcsolatból, vagy éppen sajnálja egyedül hagyni. Ezek viszont nem vezetnek sehova, főleg a boldogságba nem. Ha ebben a "védtelen" állapotban érkezik meg a harmadik szereplő, akkor ott könnyen megtörténhet bármi. Ezzel számolni kell. Az ember nemcsak társas lény, hanem boldogságra született, azt kereső teremtés. Persze a boldogság keresését normális keretek között kell érteni.  

Ebből a két fajtából is látszik, hogy szeretőnek lenni nem feltétlenül bűn, vagy baj, mert ha ez nem csak testi érzésekről szól, s nincs megbeszélve, hogy "csak élvezzük egymást, aztán jó", akkor ebből még lehet egy boldog kapcsolat is. Meg kell adni a második esetben az újrakezdés lehetőségét akkor, s abban az esetben, ha a párkapcsolatban élő fél, vagy felek nem tudják az élt kapcsolatukat helyrehozni, s boldoggá tenni.

Mennyi ideig lehet valaki szerető? Azért itt nem végtelen időről beszélünk. Amikor ott az esély, hogy valaki kezdhet új életet, s a "szerető", "szeretők" lépcsőfokról fel lehet lépni a "társ" fokára, ezt nem kell a végtelenségig halogatni. Miért? Azért, mert aki egyedül van, egy idő után kihasználva érzi magát a másik által, aki még benne van a kapcsolatban. Hiába nyugtatgatja az érzései biztossága felől, még akkor is a párjához megy haza, vele fekszik egy ágyban. Ebben az esetben az teljesen mindegy, hogy ez látszat, akkor is csak a második az, akit igazán szeret. Természetesen meg lehet valahol érteni a kapcsolatban élő hezitálását is, mert - bármilyen rossz is a kapcsolat - ott a biztos, s nem tudja, mit hozhat a jövő. Ilyenkor vagy kockáztat a boldogságért, vagy nem, de akkor már nagyon "kihasználás szaga" van a "szeretővel" folytatott kapcsolatnak. 

Mi történik a változtatás után? Egyszerű. Szeretőkből társakká válnak, s élnek boldogan amíg meg nem halnak. Ez a része egyszerűbb, a másik a nehezebb. Jönnek az értelmes emberek hangjai, válás esetén az elhagyott családjának okosabbnál okosabb megnyilatkozásai, mert hiszen a gyerekük ki lett dobva.

Amit szoktak ilyenkor mondani:

• Elszerette...
• Tönkretett egy családot...
• Magára hagyta...

Itt is végtelen a sor. DE! Csak attól lehet valakit elszeretni, aki nem szereti a párját; Csak annak lehet tönkretenni a családját, akinek már amúgy sem volt jó a párja miatt; Csak azt lehet magára hagyni, aki már a kapcsolatban érzelmekben magára hagyta a párját. 

 A fentebb említett három mondatkezdésen kívül még több ilyen van, de ezek a leggyakoribbak. Mi a jellemzőjük? Leginkább önző emberek mondják, akik sértettnek érzik magukat, szűklátókörűek, s rosszul választottak maguknak társat, s az életük nagy részét rossz választásuk miatt elfojtásokban, s boldogtalanságban élték le. Beszél belőlük az ebből fakadó düh, irigység és féltékenység, hogy más mert boldog lenni.

Szeretőnek lenni egy állapot, amely vagy állandósul, vagy megszűnik. "Szeret Ő"-nek lenni egy első lépés a társ állapotig. De a lényeg akkor is változatlan: Nem szabad soha elhamarkodottan dönteni, s jól meg kell ismerni a leendő párt, s vele boldognak lenni, közösen boldoggá tenni az életet. Ha ez nem megy, akkor van más lehetőség, lehet boldog két ember egy új kapcsolatban, de ezt nem szabad önző módon megkárosítani a körülöttük élőknek, mert önmaguknak, s nem a környezetnek kell élni, s nem a környezetet kell boldoggá tenni.

A kérdés az újrakezdésre irányul. Vajon az előző kapcsolatok, az előző élet eseményeit fel kell számolni a másikkal való megosztás nélkül, vagy nem? Egyáltalán el kell-e mondani, vagy titokban kell tartani? Itt sem fogjuk kihangsúlyozni, hogy férfi, vagy nő, mert mindkét nemre igaz, illetve igaz lehet.

Tételezzük fel, hogy az ember szereti az őszinteséget, s a párja előtt nem tud bezárkózva lenni, ezért elmond mindent a múltjából, s a párja kérdéseire is válaszol. Mindezt miért? Mert úgy tisztességes a másikkal szemben, hogy elmondjuk, mit tudunk adni, illetve kik vagyunk. Ezt az elején apránként, de nem éveken át  kell tenni. Ebben az esetben is igaz lehet, hogy múltból épül a jelen, s abból a jövő. A múlt párkapcsolati szokásai úgy építenek, hogy segítenek nem elkövetni, segítenek kikerülni azokat a hibákat, amelyeket elkövettek az előző kapcsolatukban. Nem utolsó sorban tudnia kell a két félnek, hogy mivel, illetve kivel állnak szemben. Természetesen az őszinteség nagy kockázatot is rejt magában, hisz valaki megriadhat, s könnyen lapátra teheti azt, akiről úgy gondolta, hogy menni fog vele az élet. Három múlttal lehet "büszkélkedni", az egyik a bőséges, a másik az átlagos, a harmadik pedig a visszahúzódó.

Bőséges, vagy dicső múlt. Természetesen itt semmi jóra nem kell gondolni. Ez alatt egészen egyszerűen azt értjük, hogy valakin végigmegy az egész műszak, vagy ő megy végig az egész műszakon. Az ilyen ember nem az ellenkező neműbe (vagy azonosba) szerelmes, hanem a szexbe, s ezen szerelmét akarja beteljesíteni, s nem érdekli, hogy hogyan s milyen áron, de élvezni akarja. Általában az ilyet senki nem vállalja fel egy komolynak induló párkapcsolatba, de azért vannak bizonyos jelek, amelyek a leendő párjával ezt láttatják. Ilyen például az, hogy továbbra is rajong az ellenkező neműért - nemcsak a párjáért - s azért jól megbámulja, s a legperverzebbje még mondja is, hogy "nézzed drágám, milyen jó csaj/pasi". A másik, ha valakivel elkezd beszélni, a szemeivel majdnem felfalj, s félreérthető gesztusokat mutat.

Átlagos, vagy kereső múlt. Vannak emberek, akik keresik a boldogságot, keresik a társat, s ezért próbálkoznak, mert az épp aktuálisról hiszik azt, hogy ő lesz a jó, az igazi. Persze rájönnek, hogy tévednek, s aztán lépnek tovább, először csak megcsalás, aztán elhagyás azért, aki éppen az "igazi". Itt persze nem egy szexfutamra kell gondolni, s nem is kell számokban mérni, mert a keresés még nem nagy baj. A baj az, hogy szinte mindenki előtt - az éppen aktuális igazi - ott a kitárulkozás - nemcsak lelki - és vagy összejön, vagy nem. Pedig csak okosan kellene belemenni a kapcsolatokba.

Visszahúzódó. Ez a "szinte semmi nem volt" kategória. Nem történt más, csak néhány ártatlan flört, s igazi párkapcsolatban jóformán nem is élt. Erről bőven elég ennyi is.

Dióhéjban ilyen múltakkal lehet számolni egy párkapcsolat területén. Valamilyen szinten először is fel kell vállalni a múltat a ténylegesen igazi előtt, aki után már nem lesz újabb igazi, vagy következő próbálkozás. Nyilván ez magában rejti a bizalmatlanság, vagy a szakítás lehetőségét is. Aki igazán szereti a másikat, és tényleg szívből, az nem bírja magában tartani, mert egy idő után a múlt elkezdi az embert nyomasztani, s úgy érzi, hazudik a párjának.

A legfontosabb, hogy először is szembe kell nézni közösen a múltakkal (mindenkinek a párjáéval), s fel kell vállalni, s minden kockázatot bevállalva kell róla beszélni. Természetesen nem feltétlenül szám szerint, s a végletekig részletekbe menően, hanem általánosságban, de a nagy általánosságnál kicsit szűkebben. Teljesen meg kell ismerni a másikat, s ez a rész is elengedhetetlen az ismerkedésből, de persze nem az első randin. Ezzel szembenézni nem feltétlenül a legkellemesebb, de ha ezt az akadály legyőzi mindenki, akkor már elindultak egy közös úton.

A szembenézés után pedig le kell győzni a múlt árnyait. Talán ez nehezebb, mint az első lépés, amikor feltárul a másik múltja. Le lehet könnyen győzni, de lehetnek nagy nehézségek. Akinek megadta az élet, hogy a párja exét, vagy exeit nem kell látnia (akikről mesélt neki), könnyen legyőzni, mert nincs benne az a versengés s az a kérdés, hogy vajon tényleg jobb-e a másiknál. Viszont akkor nehéz legyőzni, ha a másik exét mondjuk sokszor látja, vagy ha aki a párjától régebben akart valamit azzal napi szinten kapcsolatban van különböző okok miatt. Itt nem lehet indok az "akkor még nem voltál sehol", vagy a "veled vagyok, s nem vele", vagy "ő már a múlté". Ha a párja, a jelenlegi akkor még sehol nem volt amikor "történt" valami, azzal, akivel ez a "valami" történt egy helyen van, innentől sajnos a jelenük része, s egy örök vita és bizalmatlankodás kezdőpontja lehet. A másik, a "veled vagyok, nem vele" sem állja meg a helyét, mert ahol történt valami, s "lezáródott", ott azért még könnyen kinyílhatnak a kapuk egy óvatlan pillanatban. Ő már a múlté? Bizonyos dolgokban igen, de sajnos a jelen része maradt.

Felszámolni és megsemmisíteni a múltat nem lehet. Le kell győzni. Ha a múlt pasijai és női valamilyen szinten jelen vannak a mindennapokban, akkor nagyon nehéz azt a bizonyos múltat legyőzni. Le lehet. Minden fonalat el kell vágni, és arra a megállapításra kell jutni, hogy a jelen sokkal jobb, mint a múlt volt. Persze, ha tényleg jobb. Így lehet tiszta lappal nyitni.

Természetesen nem vallási megfontolásból, hanem féltékenységből és egyéb más okokból. Nagyon sokan legszívesebben csadort adnának a párjukra, hogy más ne gyönyörködhessen bennük - ez az egyik véglet -, vagy fehérneműben, illetve meztelenül küldené boltba és kísérné, hogy mindenki lássa, hogy milyen jó párja van, ez pedig a másik véglet. A kettő között lenne az a bizonyos "aranyközép", amelyet elég nehéz megtalálni, ha valaki a végletek között él. Természetesen direkt nem mondom, hogy nő, vagy férfi, hanem egyszerűen "pár, vagy társ", mert ez jellemző mindkét nemre.

Két értelemben viselhet valaki csadort. Egyik értelemben a testén, ezzel eltakarva, a másik értelemben pedig a szívén és lelkén, szintén eltakarva a belső érzésvilágát. A csador alá pedig jó esetben csak az nézhet, aki erre jogosult, s az nem más, mint a társ. Ha valaki más is kukucskál a csador alá, akkor a csador viselőjét másnak nevezik. Tételezzük fel, és induljunk ki abból, hogy ezt a nem vallási értelemben vett csadort valaki a párjára kényszeríti, vagy saját magára ölti, vagy egészen egyszerűen meztelenkedik.

A kényszerítők. Azt be kell vallani férfiasan, és nőiesen is, hogy mindenkinek a párja görög isten, illetve istennő kell hogy legyen a másik szemében. Természetesen ezt éreztetni is kell a másikkal, hogy az a külső gyönyör igazán őt illeti, neki szól és nem a világ kocsányokon és kiéhezetten lógó férfi, illetve női szemeinek. Ezzel már egy kicsit meg is lehet előzni azt a bizonyos féltékenységet. Ennek ellenére vannak azok a beteges társak, hogy elvárnák, a párjuk járjon nyáron garbóban és nagykabátban, hogy más ne láthassa a bájos domborulatokat illetve hegyeket és völgyeket, meg mosolyokat. Ennek egy beteges féltékenység az oka, mely mögött az rejtőzik, hogy sokan azt hiszik, a párjuk kínálja magát, s csak a bókokat és az "ajánlatokat" várja. Pedig egyszerűen az évszaknak megfelelően akar öltözni. Betegesség rákényszeríteni valakire azt, hogy rejtse el mindenét és süljön meg. És ez csak a külső "csador".

Belső értelemben is sokan próbálják elrejteni a párjukat, illetve fel vannak háborodva, ha másra néz, másra mosolyog, mert nem tudnak különbséget tenni az úgynevezett "hivatalos" és "szerelmes" mosoly között. Ilyenkor várnák el, hogy a másik ne mosolyogjon, ne szóljon, mert - a beteges szerint - azzal is csak kínálja magát. Egy ilyen "kényszerítő" társ ha látja a párját mosolyogni egy ellenkező neműre, rögtön azt hiszi, hogy kitárja a szívét és a lelkét a másik előtt, pedig erről - remélhetőleg - szó sincs. Az ilyen ne lepődjön meg, ha véletlenül a párja megcsalja, mert nem tesz mást, mint megfojtja azzal a csadorral, amelyet rákényszerít.

Akiket nem kell kényszeríteni. Természetesen vannak olyanok, akiket kényszeríteni sem kell, saját maguk öltöztetik testüket és lelküket csadorba, és nem képesek megnyílni ha nem is a világ előtt, de a párjuk előtt sem. Ennek lehet oka valami gyermekkori trauma, szexuális abúzus, vagy sokszoros megaláztatás, mely során beleivódott az egyénbe, hogy ő semmire sem való, mert egy szerencsétlen, vagy pedig nem más, mint egy eszköz. Ilyenkor egy kicsit "le kell vetkőztetni", és éreztetni kell vele, hogy ő nem egy eszköz, nem csúnyaság és nem egy rakás szerencsétlenség. Erre is való az igazi társ, aki rengeteg pozitív megnyilatkozással és megnyilvánulással kell, hogy segítsen, ugyanakkor legyen nagyon megértő és elfogadó. Viszont a "csadort hordó" bízzon a párjában, merjen ráhagyatkozni, mert azért az sem mehet a végtelenségig, hogy a kapcsolatban nem tárulkozik ki sem lelkileg, sem testileg (nem beszél érzéseiről, illetve a gyönyör pillanataira nehezen szakít időt, és ha igen, akkor is kizárólag teljesen sötétben és félig felöltözve.) Ő se lepődjön meg, ha hosszú idő és próbálkozás után a párja máshol próbálkozik tovább.

Akik azért valamit "felvehetnének". Ez lenne a másik véglet, a kitárulkozottak, a meztelenek, a leplezetlenek és kendőzetlenek. Szerintem két ok miatt meztelenkedik valaki. Az egyik, hogy egészen egyszerűen - párkapcsolata ellenére - magamutogató, s a párján kívül mindenkinek mutogatja a külsejét és a belsejét is. Lehet "magamutogatónak" születni, s lehet azzá válni. Az azzá válás fakadhat szintén a gyermek-, és fiatalkorból. Nem kap semmi elismerést, vagy csak rosszat mind külsőleg, mind belsőleg, s meg akar felelni, s azt hiszi, hogy ez a fajta kitárulkozás elfogadott. A másik pedig, hogy rájön "nem egy utolsó darab", s elkezd kitárulkozni, mert "bókéhségben" szenved, s a párja ezt a fajta éhségét és vágyát nem elégíti ki, s nem maga miatt, hanem a "bókéhes" párja miatt. A meztelenkedés másik oka pedig a viselkedési zavar, amikor igazán nem tudja, hogy hogyan kell viselkedni. Itt természetesen nem feltétlenül magatartásra, illetlenségre és neveletlenségre kell gondolni.Azt hiszi, helyesen teszi, ha kitárulkozik lelkileg, s mindenkivel úgy beszél, olyan gesztusokkal, olyan jelekkel, mint a párjával, s úgy öltözködik, hogy éppen nem lát többet a másik ember, mint a társa otthon fürdés közben. Mindezt azért, mert úgy gondolja ez helyes, sőt, társadalmilag, vagy az adott milliőben ez elvárt. Az ilyen se lepődjön meg azon, hogy elhagyják, mert a párja igazán már csak a szexualitásban kapja meg az egyedit, azon kívül már semmi olyan nem marad (mosoly, izgató ruhadarab, kedves szó) amit tényleg magáénak tudhat, illetve csak "neki járna" normális keretek között, mert a párja szinte "kidobja" lelkileg és testileg mindenét mindenkinek.

Tehát a kérdés: Kell lelki és testi csador a férfinek és a nőnek? A válasz egyszerű. Gondoljunk arra a mesére, amikor a király azt kéri a lánytól, hogy menjen el hozzá, de gyalog is menjen, meg ne is; meztelen legyen, meg ne is; vigyen ajándékot, meg ne is. Ez a válasz! Kell is, meg nem is!

A három szélsőséges eset közepét kell megtalálni. Aki a párjára csadort kényszerít és előírja, hogy mit vehet fel, hogyan szólhat máshoz ne számítson sok jóra. Aztán aki eredendően elzárkózik minden tekintetben mindenki előtt (főleg a párja előtt), hosszú idő és rengeteg segítség után szintén ne számítson sok jóra. Végül pedig aki állandóan meztelenkedik és tárva szíve, lelke, érzésvilága, dekoltázsa, vagy gatyája mindenki előtt, szintén előbb, vagy utóbb a társa nélkül marad. 

Kell az a csador, DE CSAK ANNYI, HOGY MEGMARADJON A SZÍVBELI, TESTBELI INTIMITÁS, és legyenek tényleg olyan dolgok, amelyekhez senkinek semmi köze, csak a párnak, illetve a társnak. Ha ez csak a szexualitást foglalja magába a "de csak veled fekszem le" kategória, akkor az nagyon rossz. Vannak érzések és látványosságok, amelyek csak a szeretett nőnek, illetve férfinek járnak, s nem a világnak, s benne mindenkinek.

Szándékos a kérdéses felkiáltás. Vajon el kell válni, ha nem megy együtt? Mielőtt elkezdenénk keresgélni a választ, néhány nagyon fontos dolgot előre kell bocsátani. Az egyik, hogy minden válás házassággal kezdődik. Ez tény. A másik, hogy a házasságnak van pszichológiája és van teológiája is, csak sajnos nem vesznek egymásról tudomást. Ez is tény. A harmadik pedig, hogy egy idő után megrohad az emberben a szeretet. Na, ez is tény.

Mielőtt ezzel foglalkoznánk, nézzünk meg néhány okot, amelyek a váláshoz vezetnek:

• Minden válás előhangja az elhidegülés, majd az esetenként abból következő megcsalás. Amikor a nő nem nő, a férfi pedig nem férfi a házasságban, s keresnek maguknak olyanokat, akik mellett lehetnek nők és lehetnek férfiak.

• Megszűnik az egymás iránti tisztelet. Igen, a tisztelet. A szerelem és a szeretet mellett nagyon fontos a másik irányába érzett tisztelet. Tisztelni és elfogadni a személyiségét, a gondolatai, az érzéseit.

• A megértés teljes hiánya. Ez az az eset, amikor nem tudják megérteni egymást, sőt ez a "megértetlenség" átalakul

• Átformálássá. Annál rosszabb nincs, amikor egy kapcsolatban át akarják egymást formálni saját képükre.

• Megrekedés egy bizonyos szinten. Nem képes a házasságban egy következő szintre lépni a partner, megreked a mindennapok semmis világában. Hátradől, nem foglalkozik semmivel, hiszen megvan akit akart.

• A társ lét megszűnése. A társ nem a házaspár, hanem mindenki más. Ezeket lehet barát-barátnő centrikus, illetve szülő centrikus házasságnak nevezni.

Ez csak néhány szembetűnő magyarázat a válás felé vezető úton, s ezeken kívül még nagyon sok olyan dolog, érzés van, amely segíthet abban, hogy az emberek inkább ne akarjanak azzal élni, akivel együtt élnek, de más irányba néznek. A házasság lényege az együtt, egy irányba tekintés a saját vélemény megőrzésével és tiszteletben tartásával.Itt kell megemlíteni a tudományok sokszor nagy részrehajlóságát. A teológia a Transzcendens teljes bevonásával képzeli el a házasságot, amikor minden bajt majd a Mindenek feletti megold, ez az a helyzet, amikor ketten vannak hármasban. A pszichológia pedig azt hangsúlyozza, hogy két önálló lény él a kapcsolatban saját érzésvilággal, saját gondolattal.

Meg kell találni az áthidalást, amikor a teológia elismeri, hogy nem kell egy kimondott "igen" után valakit a földi pokolba kényszeríteni, ha nem megy a házasság, s belekényszeríteni a vakmerő bizakodásba, hogy majd "ott fent megoldják". Magyarul elismeri a házasság pszichológiáját, de nagyon. A pszichológia pedig meglátja a transzcendens létezését, s nem hagyja ki az ilyen esetekből sem (mondjuk az már bizonyított, hogy az ima hatására az agyban különféle kémiai folyamatok indulnak el, épp ezért az imának már van pszichológiája, tehát tett "a tudomány lépést a másik felé"). Egy szerzetes azt mondta, ha "nem megy, el kell válni, mert megrohad az emberben a szeretet". Talán kissé elhamarkodott kijelentés volt, de az tény, hogy az emberben megrohad a szeretet egy néha "meggondolatlanul kimondott" igen miatt, vagy sokszoros problémák után.

Abszurd beszólások a válás árnyékában:

• Próbáljátok meg! - valószínűleg megpróbálták, de nem ment, azért akarnak elválni.

• Utazzatok el! - ki a francnak van kedve azzal utazgatni, akit effektíve már nem is szeret, s nemhogy az érintését nem bírja elviselni, de még a hangját sem akarja hallani.

• A gyerekek miatt maradjatok együtt! - egy nagy frászt. A gyerek érzi a feszültséget, érzi, hogy minden nap egy színházi előadás, s ez nem tesz jót senkinek. Ezzel lehet csak igazán ártani.

• Mi is elválhattunk volna! - miért nem tették meg?

Ezek, s társaik már-már tragikomédiák. Tragikus, hogy emberek olyan helyzetben ilyen komikus dolgokat tanácsolnak, s ez tömegtermék, mert minden válásnál ebből a négyből minimum kettőt szoktak tanácsolni.

A fenti kérdésre nincs válasz, csak esetleg tények és tanácsok, de normálisak és nem szamárságok.

El kell válni?

• Jól meg kell ismerni a másikat, de tényleg nagyon jól, a családját is, és akkor kell kimondani a boldogító igent.

• Meg kell hódítani minden nap a másikat, s meg kell őrülni minden nap a másikért. (Életkornak megfelelően.)

• "Soha nincs veszekedés." - Ez hazugság és elfojtás.

• Ha valami baj van, vagy öröm, csak második a szülő és a barát, első a TÁRS!

• Ha nagy a baj, akkor nem baráti, vagy szülői tanácsok kellenek, hanem rendes szakemberek (lelkész, pszichológus, mediátor, házasságterapeuta stb...)

Ha nem tudnak egymásnak segíteni, ha nem tud a külső szakember segíteni, akkor viszont el kell gondolkodni komolyan a folytatáson.

Mielőtt valaki azt hinné, hogy most mélyen belevágunk a szellemidézés közepébe, az ne is olvasson tovább, mert nem szellemet idézünk, hanem megpróbálunk elengedni, s nem itt tartani az elmúlásban.

Sajnos nincs olyan ember ezen a világon, aki ne állt volna legalább életében egyszer koporsó mellett, amikor neki nagyon kedves, vagy a legkedvesebb embertől kellett végleg, és visszavonhatatlanul elbúcsúznia. Ez a borzalmas élmény. Ugyanakkor tudjuk azt is, hogy a gyász feldolgozása általában 8-12 hónap, amely kitolódhat hosszú évekig, ha az ember nem tud megfelelően gyászolni, s nem tud felállni, s elindulni a jövő felé az emlékeket megőrizve. Sokan azt hiszik, hogy a szeretett ember temetésével az emlékek is el lesznek temetve, de ez nem így van.

Vannak nagyon okos és "felvilágosult" emberek, akik azt mondják, hogy már úgyis élt eleget... Ez a legtapintatlanabb és legmeggondolatlanabb kijelentés, hiszen a korral a kötődések nem változnak, ugyanis pl. 70, 80, 90 évesen is lehet valaki édesanya, vagy édesapa, akitől a gyermekei búcsút vesznek. Aztán a másik felvilágosult kijelentés, amikor az elhunytat "szegénynek" tituláljuk, miszerint "szegény, úgy sajnálom, élhetett volna, rossz lehet neki". Nem az elhunytat kell sajnálni! Ha sajnálkozni akarunk, akkor sajnáljuk azokat az embereket, akik az elhunyt után maradtak, akikben hatalmas űrt hagyott a haláleset.

A kérdésre a válasz: nem, nem kell marasztalni azt, aki elment. Miért? Mert akkor nagyon önző emberré válunk, ha mindenáron itt akarjuk tartani, s nem engedjük el. Ha valaki hisz valamiben, hisz a túlvilág szépségében bármelyik vallási irányzat szerint is, akkor tudnia kell, hogy ott sokkal jobb helyen van, mint itt volt. Azzal, hogy itt akarjuk tartani, csak önző módon azt szeretnénk, hogy ne maradjunk nélküle, s csak magunkat nézzük. Ha tudunk önzetlenek lenni, akkor pedig elengedjük, mert tudjuk, hogy jó helyre megy, s majd egyszer ott fogunk találkozni, ergo nincs végső búcsú, csak ideig-óráig tartó.

"Élhetett volna még", mondjuk ezt is sokszor. Igen, élhetett volna még, de annak kell örülni, hogy egyáltalán élt és velünk volt.

Szörnyű, de van ilyen is. Mielőtt valaki a lakhelyem körül megijedne: Nem a környékünkön történt!

Egy egyszerű, apró kis mondatocska, apró emberek szájából, ami elárulja, hogy az emberi nem legalja, a leendő semmirekellő réteg is csak-csak a "szerető" családból burjánzik elő. Azután pedig vírusként, rákos sejtként megtelepszik egy közösségben, majd elönti, s ha nem fékezik meg idejében akkor tovaterjed. 

A hagyományos modell szerint a "család, a legkisebb társadalmi egység anyából, apából és legalább egy gyermekből áll." Általában ezt tanítják, s legtöbbször ezt mondják a család megfogalmazásául. Máshogy fogalmaz a szociológia, máshogy az Alaptörvény, de a lényeg akkor is csak ez az egy mondat. A legkisebb társadalmi egység, de én inkább "a legkisebb, a legfontosabb, az alapot nyújtó nevelési egységnek, s szereteten és megbecsülésen nyugvó közösség"-nek nevezném, ahol a közösségben élő személyek meg tudják őrizni saját, de ugyanakkor a jóra alakítható személyiségüket. Mindent a családból hoz, vagy visz magával egy gyerek, s a hozottakat (a rosszakat) nem biztos, hogy felnőttként le tudja vetkőzni. A címben lévő mondatból kiindulva nem a család pozitív, s szép oldalát, hanem a "szülői nevelés" negatív oldalát szeretném kihangsúlyozni.

Kérdés, hogy ebben az "alapozásban" mit kap, illetve mit lát a gyerek. Sajnos meg kell látni, s szembe kell nézni azzal a ténnyel, hogy a gyerek a rosszat is otthon tanulja meg, nemcsak a jót. Hogyan tanul? Egyszerűen csak látja a szüleit, a szüleinek tekintélye van (ha van), és követi azt a viselkedési formát, amelyet lát, amelyeket ki sem mondanak. Ezután már nem meglepő, hogy az otthonról hozottakkal gazdálkodik, s nehéz megfékezni a "második nevelési egységben" az oviban. 

Hol vét a szülő először? A legtöbb rosszra való nevelés ott kezdődik, amikor a szülő kimondja a szokásosat: Nekem nem volt rá lehetőségem, én nem kaptam meg, de a gyerekemnek megadok mindent. Nem is lenne rossz nekiindulás a gyereknevelésnek, csak annyi a baj, hogy a kedves szülő ezt eszetlenül, s gátlástalanul teszi, miközben azt hiszi jót tesz, de ezzel csak árt a gyerekének. Rossznak születni nem lehet, csak rosszá válni. Ehhez elegendő három dolog, az egyik a szülői ráhagyás, a másik a rossz példa, harmadik pedig a korlátlanság.

Szülői ráhagyás. Ezek még nem annyira vészes, vagy inkább nem feltétlenül annyira vészes dolgok és cselekedetek. A szülők bizonyos esetekben szeretnek sok dolgot a gyerekre hagyni, illetve helyette megcsinálni. Ez a helyette történő gondolkodás illetve "munka" egy idő után már árt, holott a szülő csak "szereti" a gyereket, s nem veszi észre, hogy károkat okoz azzal, hogy helyette csinál mindent. Szinte elképzelhetetlen például, hogy egy gyerek nem tud normálisan, európai módon késsel villával enni általános iskola elején. Hallottam olyanról, mi szerint kb. 20 gyerekből 3-4 evett normálisan alsó elején késsel és villával. Miért? Mert a szülő nem akarta még OTTHON idejében megtanítani enni rendesen, inkább felszelt helyette mindent, mondván, hogy a gyereknek ezt még nem kell tudnia, meg könnyebb, ha ő csinálja. Könyörgöm! Nem a pedagógus feladata a gyereket enni tanítani, hanem a szülőé. Másik példa. Nem tud cipőt kötni. Miért, mert nem tanították meg, mert ezt neki "még nem kell tudnia". Aztán tovább... Rendetlen, nem pakol el maga után, mert a szülő megteszi, mondván, hogy "neki még ezt nem kell tudnia". Millió és millió olyan dolog van, amelyet nem enged a szülő és megtesz a gyerek helyett, holott életkori sajátosságai miatt már a gyereknek is tudnia kellene. Hangsúlyozom, ezek még csak kisebb, s javítható dolgok, amelyeket később  ha nehezen is, de lehet korrigálni. 

Rossz példa. Ez az igazi baj, amikor a szülő akár tudatosan, akár tudat nélkül rossz példát mutat a gyereknek, s ebben nő fel, s azzá válik, amit lát. Néhány ilyen példa:

• Önzőség. Két dolog segíthet az önzőség kialakulásában. Az egyik egy önző szülő, akinek a családon belül a saját igényei a legfontosabbak, és saját igényeinek kielégítéséért bármit megtesz. Ez tetézve van azzal, hogy a tágabb családban is tapasztalhatja az önzőséget, s egyre jobban ez válik neki az elfogadott viselkedési normává. A másik eset, hogy az önzetlen szülő teszi önzővé a gyereket. Ez a tipikus "első szóra ugró szülő", aki talán még a fenék megtörlésére sem akarja megtanítani a gyereket, mert majd ő kitörli. Ezt lehet fizikálisan is, de lehet lelki értelemben is érteni. Ha a szülő első szóra ugrik mindenre a gyermekének, s helyette megtesz mindent, s nincs egy gát, amikor azt mondja, hogy "ezt már nem, mert te is meg tudod csinálni", akkor szolgává fog válni, s ezt a gyerek ki fogja használni.
• Haszonlesés. A másik szépség. Vannak olyan szülők, akik az életben hasznot próbálnak igazságtalanul húzni a másikból, vagy ki akarják használni a másik embert, Ez még "nem is lenne hatalmas baj", csak ezt otthon valaki ecseteli a párjának miközben hallja a gyerek, ő is elkezdi ezt csinálni. Hogyan? Ha az egyik szülő azt mondja valamire, hogy nem, akkor megy a másikhoz, hogy azt mondja igen. Addig-addig ügyeskedik, amíg valamelyik szülőből nem sikerül hasznot húznia, mondjuk zsebpénz tekintetében.
• Rosszindulat. A másra irányuló gyűlöletbeszédek teszik ilyenné a gyereket. Ekkor van az, hogy mást sem lehet hallani, mint a másik szidását, pocskondiázását, gyalázását, fikázását és van még rengetek szinonima. Nem mellesleg kutatások igazolják, hogy a hordozott harag és ellenségeskedés árt a szívnek.
• Beképzeltség. A semmire való büszkélkedés és nagyképűség. Ahogy mondani szokták "veri magát a semmire, vagy másra, ami nem az ő érdeme". Ha ezt tapasztalja a gyerek, már kicsi korban ilyen lesz. A szokásos erőfitogtatás: az én apukám erősebb, s majd jól elveri a tiédet.

A felsoroltakat szintén lehetne folytatni, de az említett négy is épp elég ahhoz, hogy "fantasztikus" gyereket neveljünk. 

Korlátlanság. Itt egész egyszerűen arra gondolunk, hogy a szülő - mert ugye neki nem adatott meg - mindent, korlátlanul, azonnal megvesz a gyereknek gondolkodás nélkül. Arra viszont nem gondol, hogy már lassan nem tud neki mit adni, mert már olyan dolgokkal rendelkezik, amelyekkel még sok felnőtt sem. Nem utolsó sorban pedig eléri azt, hogy a gyerek ne becsülj a kapott dolgokat, hanem úgy értékelje, hogy az jár neki.

Véleményem szerint rossz gyerek nincs, csak eleven. Viszont vannak sajnos rossz szülők. A rossz szülőnek is két fajtája van. Van az igazán rossz szülő, mondjuk gondoljunk csak Szigetszentmiklósra. Az ilyennek börtönben a helye. De most nem ezekről a rossz szülőkről írtam, hanem azokról a rossz szülőkről, akik azt hiszik, hogy náluk jobb szülő nem is létezik. Ha az első, vagy alap nevelési egységben, a családban nem figyelnek a gyerekre, akkor veszett fejsze nyele. Természetesen a pedagógusokon is sok múlik, főleg a címben lévő szleng, és társai tekintetében, mert a közösségben meg kell fékezni azt a fertőzést, amit a gyerek otthonról hozott. Csak az a baj - ha sikerül is megfékezni - ,hogy a gyerek ugyanoda megy vissza. Kamaszkor előtt a gyerek a szüleit járatja le azzal, ahogy viselkedik. Kamaszkor alatt, illetve után meg a szüleit, és saját magát égeti le. 

Természetesen háboroghatnak a szülők ezek után. Főleg azok háborognak, akik magukra ismernek. De meg kellene gondolni, hogy milyen emberek maradnak utánunk, s rá lehetne jönni arra, hogy a "naiv, következetlen szeretettel" nem használ senki, hanem inkább árt. Ha egy gyerek el akarja vágni a másik torkát, ha egy gyerek önző, ha egy gyerek nem tud köszönni, ha egy gyerek nagyképű......Mind a szülő hibája.

Talán nem is gondolkodott még sok ember azon, hogy mi a féltékenységnek az igazi oka. Sokan azonnal rávágnák, persze tudálékosan, hogy a féltékenység oka és eredete a bizalmatlanság. Na, ez nem így van, meg nem is így volt, és nem is lesz így.

A féltékenység pontos megfogalmazása: a párkapcsolatában akkor féltékeny valaki, ha attól fél, hogy a párja hűtlen, megcsalja valakivel. De féltékeny az az ember is, aki valakit rossz szemmel néz, mert fél, hogy háttérbe szorul miatta (itt már beszélhetünk nemcsak párkapcsolati, hanem munkahelyi féltékenységről is, de most nem ez a témánk).  

A féltékenység nem a másik iránt érzett bizalmatlanságból ered, hanem abból, amit az ember önmagával szemben érez, vagy éppen nem érez. Mindennek oka az önbizalomhiány, illetve az önértékelési problémák, melyek mögött a negatív énkép áll. Természetesen a negatív énképet lehet párkapcsolaton belül együtt fejleszteni, vagy külön is.

Kin múlik a negatív énkép? Természetesen először mindig a társon, a páron. Meggyőződésem, hogy minden kapcsolatban szükséges akár naponta a másikat meghódítani, naponta újra megszeretni, naponta bókolni neki. Természetesen oda-vissza, s most itt felesleges beszélni a nemekről. Könnyen beszürkülhet egy kapcsolat, s nem az élet és a - lerágott csontként emlegetett - rohanó világ teszik tönkre, hanem a benne élő két ember, akik nem látják egymásban sem a férfit, sem a nőt. Nem látják azt az embert, akit meg kell/kellene hódítani. Azt gondolják, hogy egyszer az elején elég volt. Viszont ha a másik nem így gondolkodik, hanem vágyódik az elismerésre, a meghódításra mind a külsejét, mind a belsejét illetően, s nem kapja meg, akkor kialakul benne a negatív énkép, s elkezdi magát semmire tartani, elkezdi magát nullának érezni mind külsőleg, mind belsőleg.

Először csak úgy finoman nem érzi magát semminek, a tükör előtt. Azután - mert nem kap élete szerelmétől semmit - már mindenkinél rosszabbnak tartja magát, főleg a külsejét tekintve. Minden olyan hasonló neművel szemben senkinek érzi magát, akivel a párja valamilyen szinten kapcsolatban, ismeretségben áll.

Innen már csak egy apró lépés, hogy a párját mindenkivel összehozza, s kialakuljon az az igazi féltékenység, amikor ideges, ha a párja telefonja csörög, ideges, ha párja ellenkező neművel beszélget, sőt még azt se tolerálja csak nehezen, ha a párja azonos neművel találkozik. Ez már egyfajta beteges féltékenység, amely a kapcsolatot képes teljesen boldogtalanná tenni. 

Egészségesen viszont lehet féltékenykedni, mert nem engedi, hogy az ember hátradőljön olyan értelemben a kapcsolatban, hogy "már nem kell újra megszerezni", hanem akarja mindig meghódítani, hogy más "ne hódíthassa le" tőle párját.

Ennek a féltékenységen a hátulütője, hogy egy idő után a pár azon fele, aki féltékeny, s nem érzi magát semminek a társa mellett, elmegy máshoz, ahol ideig-óráig valaki lehet, akit meg akarnak hódítani, akiben látják a férfit, vagy a nőt.

A féltékenység nem önmagától jön, nem magától ered, s nem is szoktak általában féltékenynek születni az emberek. Az embert a társa teszi teszi olyanná, hogy önértékelési problémái legyenek, s azzal teszi féltékennyé, hogy nem értékeli eléggé. Nem érezteti vele, hogy neki tényleg ő a "valaki", a "valami", a társ, a férfi, a nő, az élet, a szerelem, a minden... Nem elég a tudat, hogy szeretve van valaki, hanem azt éreztetni is kell!

Mi az egyszerűbb? Önértékelési problémát teremteni, s ezzel egy féltékenységet előidézni, amely semmivé teszi a kapcsolatot, vagy egész egyszerűen szavakkal, tettekkel éreztetni a párral, hogy ő a leghatalmasabb Ő! 

Nagy kaland, illetve nagy kérdés. Kicsit hasonlít a férfi női barátsághoz, de azért ez teljesen más. Vajon aki egyszer "bepróbálkozik", "ráhajt", "beindul" egy nőre és kosarat kap, vagy egy elbagatellizálást... Képes leállni? Elöljáróban annyit, hogy a naiv szemlélő, vagy a naiv áldozat szerint igen, képes leállni.

Először nézzük meg, melyek a legjobb helyek, ahol véletlenül többet akar egy férfi a nőtől, mint két kedves szót.

• Tipikus bulihelyek: Manapság már nem annyira jellemzőek, mint régebben a nagy zajos bulik. Ott be lehet, s be is szoktak próbálkozni, aztán vagy összejön, vagy nem az egy éjszakára szóló kaland.
• "Ülőbuli": Ahol szépen ülnek, pizzázgatnak, sörözgetnek, dumálnak, aztán az egyik önmagát dúvadnak kikiáltó férfiszerű csökevény, aki nem bír magával, elkezd flörtölni a mellette ülő lánnyal. Persze az teljesen mindegy, hogy egyel odébb a csaj pasija ül, de azért próbálkozik.
• Különböző közösségi alkalmak: Itt beszélhetünk tréningekről, ilyen, vagy olyan lazább rendezvényekről, ahol több helyről vannak jelen emberek. Persze itt is akadnak olyan pasik, akik örülnek, hogy a párjuk ilyenkor nem lehet jelen - meg amúgy papucsok otthon - s elkezdik tenni a szépet, a jót, a "macsót", adják az ívet, meg lökik a dumát.

Ez csak három nagyon egyszerű hely, ami annyira nem is veszélyes, nem is vészes. Miért? Azért mert ezek csak bizonyos alkalmak, amelyek nem mindennaposak. Főleg, ha némi alkohol is megjelenik, akkor meg bátrabban beszél mindenki (mondjuk azt ne felejtsük el, hogy a részeg és a hülye mondja ki az igazat!). Továbbá azt is észre kell venni, hogy nem feltétlenül találkoznak ezek az emberek minden nap, mert nem egy helyen dolgoznak, nem egy helyen laknak stb... Viszont attól még ha valaki nagyon pecázni akar, s van egy halacska, az még könnyen a horogra is akadhat. Pár alkalommal "szeretik" egymást, aztán vagy maradnak szeretők az állandó párjuk mellett, vagy pár alkalom után vége lesz. Valljuk be, hogy azért ilyenek voltak, vannak, s lesznek.

Kicsit más a helyzet akkor, ha egy pasi a kolléganőnél próbálkozik be, s nemcsak egy intézményen belül, hanem ráadásul egy irodán, egy helységen belül dolgoznak. Tételezzük fel, hogy a kolléganő semmit nem akar, teljesen tiszták a szándékai és az élete. Itt mondjuk rögtön megállhatunk, s ellentmondásba is keveredhetünk, mert jön a kérdés, hogy miért pont nála, s nem a másiknál. Valószínűleg azért, mert - véletlenül és nem direkt! - küldött egy olyan jelet, amelyet a beindulni készülő, s régóta az áldozatát kiszemelő férfi "gyere Kati táncba" elven értett, holott erről szó sem volt. Innentől hiába minden bagatellizálás, ez az ember nem fog leállni, mert nincs mitől leálljon, ugyanis a mézesmadzag, a kolléganő napi nyolc órát tölt vele egy helyen, akár pár méterre tőle, látja, érzi az illatát, s elmélkedik, gondolkodik nagyokat. Természetesen ez párral rendelkező férfi esetében általában nem szerelemről, hanem egy nagy testiségről szól.

Hol is kezdődik? Feltérképezés, hogy kit akar magának megkapni, aztán nézegeti. Majd lassan elkezd közeledni, elkezd beszélgetni. Ezek után megjegyzi, hogy csinos. Jön a flörtölgetés - vagy egyoldalú, vagy nem - majd a végén bevallja érzéseit, hogy ő tulajdonképpen szerelmes. Ezzel elkezdődik a dominó. Aki egyszer akart valamit a másiktól, s azzal nap, mint nap együtt van, nem fog róla letenni, s nagy valószínűséggel akarja. Itt van a kutya elásva. A fentebb említett három "hely" nem hordozza magában a napi találkozást, ergo könnyű felejteni, de ebben az esetben teljesen másról beszélünk.

Vannak jelek, amelyeket észre lehetne, észre kellene venni annak a nőnek, akire egyszer rámozdult valaki, aki mindig a közelében van. Melyek ezek?

• Indokolatlanul keresi a társaságát. Ha kell, ha nem, mindenképpen úgy helyezkedik, hogy valahogyan a közelében lehessen, még akkor is, ha abszolút nem muszáj.
• Indokolatlan mondatok. Olyan mondatokat intéz felé, amelyek teljesen szükségtelenek, még munkaügynek sem lehet nevezni a legnagyobb jóindulattal sem. Ilyen, s ehhez hasonló a "Nézzed hogy süt a Nap" című kijelentés és társai.
• Indokolatlan kérdések. Ezek a költői kérdések, amelyeket feltesz a kiszemeltnek, de igazából teljesen feleslegesen, mert az áldozata sem tud rá válaszolni. Ezek a "Szerinted miért kék az ég?" című kérdések és társai, amelyek tényleg vagy egyértelműek, vagy indokolatlanok.
• Mindig követi a szemével. Ha elmegy előtte, ha elmegy mögötte a kolléganő, mindig figyeli - általában sunyin - , hogy hova megy, miért megy, kivel beszél. Egyszerűen rajta tartja a szemét.

Ez csak néhány, de a legkirívóbb jel, amit természetesen nem vesz észre az, akinek észre kellene venni. Ha valaki pedig felhívja rá a figyelmét, akkor legyint, hogy ez biztos, hogy nincs így. Hát megnyugtatok mindenkit, biztos, hogy így van. Aki egyszer rámozdult valakire, s azzal napi szinten kapcsolatban van, az esetek legeslegnagyobb részében nem áll le. Nem fog többet nagyon nyíltan próbálkozni, de az apró jeleket produkálni fogja, hisz a mindennapi kapcsolat egyenlő a nem is mézesmadzaggal, hanem a "mézeskötéllel".

Ha ez nem zavarja az áldozatot, lelke rajta. Ha elkomolytalankodja, lelke rajta. Ha "szorosabbra veszi vele a kapcsolatot", mondván, hogy ezzel is bizonyítja, hogy tőle nem akarnak semmit, akkor ezzel a lehető legnagyobb hülyeséget teszi.