"Az agyamra ment ész"

Egy nagyon érdeklődő ember elment egy okoshoz, és megkérdezte tőle, hogy mi az önzés. Azt mondta neki, hogy álljon az ablak elé, ahhoz, amelyiken nincsen függöny. Odament, és megkérdezte az okos, hogy mit lát. Elmondta amit éppen akkor látott az utcán. Embereket, sokat, akik élik a mindennapok életét. Ezután az okos ember lehúzta a redőnyt, s megkérte, hogy mondja el, mit lát. Csak annyit felelt: Magamat. Na, mondja az okos, ez az önzés.

És tényleg. Ez az önzés, amikor csak magunkat látjuk. Képzeljük el, hogy a két kezünkkel magunk előtt tartunk egy tükröt, s úgy próbálunk előre menni. Mi történik? Esünk-kelünk, botladozunk, lökdösünk embereket, de arra figyelünk, hogy azt a tükröt ne dobjuk el, hogy lássuk magunkat, a képünk meg ne sérüljön.

Az önző ember ismertetője csak annyi, hogy magát látja, tesz magasról a többi emberre, s kínosan ügyel arra, hogy a csodás kép amit magáról alkotott meg ne sérüljön. Ettől aztán egy normális embernek lehet hányingere, sőt, még hasmenése is. Az önző ember mondatai általában úgy kezdődnek, hogy "ÉN", és !-jellel végződnek. Ismerős? Én........! Továbbá az önző nem veszi észre, hogy önző, sőt, alázatosnak, odaadónak hiszi magát, és nem forog saját magától a gyomra, mert nem ismeri fel önzőségét. Nem mond le igazából semmiről a másik érdekében, még akkor sem, ha azt mondja "szeretem", vagy ha azt ecseteli valakiről, hogy "fontos nekem". Egy önző embertől ez mind-mind hazugság, ugyanis csak magát szereti, csak saját maga fontos, amit másért "szeretetből" tesz az könyöradomány, s természetesen valamit vár cserébe, s a számlát benyújtja.

Van amikor nem betegség az önzés? Persze azért van ilyen is, amikor lehet egyfajta egészséges önzésről beszélni. Szülők és kisebb gyermekek. Bárhogy is nézzük, azért eléggé le tudják szívni az embert szellemileg, s megfeledkeznek arról, hogy ők nemcsak szülők, hanem egy férfi és egy nő, akiknek kell, hogy legyenek vágyaik egymás irányában. Közös este, egy közös hétvége stb... Ilyenkor kell egy kicsit önzönek lenni magukkal szemben! Miért is? Mert ha nem kerítenek "önző módon" időt arra, hogy együtt legyenek, elfáradnak ahhoz, hogy férfi és nő legyenek. Nem öltöznek fel csinosan, nem mennek sehova, csak a gyereknevelés, ami azért fárasztó, s tényleg bedönti őket a hétköznapok szürkeségébe (gyerekek reggeli kiszállítása, munka, gyerekek begyűjtése, vacsora készítése, fürdés, elalvás tv előtt, és másnap újra, meg újra...)

Hol lehet töltődni? Kiből lehet töltödni? Nem 220-ról, hanem egymásból. Nem luxus, ha a szülők kéthetente egyszer leülnek egy kávézóban, vagy elmennek moziba, vagy étterembe. Negyedévent egy közös hétvége, vagy egynapos kirándulás kettesben. Ezek csak pár órás, vagy pár napos együttlétek, de csodákra képesek.

Ez nem beteges önzőség, hanem egészséges ebben a formában. Kell, hogy a szülők néha újra egymásra találjanak, ez jó nekik, s jó a gyerekeknek, mert sokkal türelmesebbek lesznek szüleik.

Ugyanakor van egy másik vonulata is ennek az egészsége önzőségnek. Ha a szülők 0-24-ben mindig elérhetőek a gyereknek és első szóra ugranak mindenre, akkor nagy eséllyel nevelnek az utókornak önző embereket a saját "szülői önzetlenségükből" kifolyólag. A gyerek érzi, hogy a szülő egy szolga, aki ugrik mindenre. Ezt nem kell érezni a gyereknek. Amit éreznie kell, hogy a szülő mindig elérhető, de tudnia kell, hogy vannak olyan idők is, amikor anyának és apának egy kicsit csak egymásra van szüksége. Így lehet töltődni, s önzetlen emberek nevelni ebbe a csodás világba.

Ez így van... Aki irigykedik, az elkezd süllyedni egy olyan szintre, ahonnét természetesen még van alább, de ez már igazán egy olyan szint, hogy szavakkal nehéz egyszerűen leírni, meg bonyolultan is.

Mit irigyel egy ember? Két dolgot szoktak (vagy szoktunk?) irigyelni. Az egyik a pénz, vagy más néven az anyagi javak,a másik pedig a boldog élet (pénztől függetlenül). E kettő az, ami meghatározza egy ember igazi egzisztenciáját, amely anyagi és szívbeli gazdagságot jelent.

Irigyelni a pénzt. Általában ha lát valaki egy gazdag embert, rögtön elkezdi irigyelni, és mondja a magáét, s elhordja minden szemét embernek a pénzest. Van értelme? Persze, hogy van értelme az irigy ember szerint. Ő elgondolja, hogy az bizonyára mocskos pénz, lopott pénz, sikkasztott pénz, és még lehetne sorolni. Na és ha az lenne??? Köze természetesen mint esze, ami egyenlő a nullával.

Mielőtt irigykednénk, néhány dolgot ebben az esteben figyelmebe kell venni:

- lehet, hogy évek, évtizedek alatt keményen megdolgozott érte

- lehet, hogy nem becsületes úton szerezte, akkor meg valószínűleg nem alszik       nyugodtan

- lottón nyerte

Ha mélyen megnézzük, akkor mit is irigyel egy irigy? A sok munkát, netán a nyugtalan alvást, vagy fárdtságos sétát egy lottózóba. Természetesen egyiket sem csinálná, csak elvárná, hogy minden anyagi jó az ölébe hulljon.

Az irigység képes ledönteni egy embert a letargiába, és a másik ember utálatába, amely már jó talaja a pletyka magjának, amit elvetés után még az undormányaival trágyázhat is. Ilyenkor jön a siránkozás, hogy balsorssal teli az élet, s rá sem jön, hogy balsors nincs, csak rossz döntések sorozatos következménye.

Irigyelni a boldogságot. Ha valaki boldog csládban, boldog párkapcsolatban él, természetesen neki is lesznek irigyei. Pedig megdolgozott a boldogságáért, megtalálta a párját, az életét, megalakította saját családját. Ahhoz, hogy valaki nagyon boldog legyen, rettentően sok dologról le kell mondani, meg kell vonni magától a nagyobb jó - jelen esetben a boldogság - érdekében. Akik látják ezt, s ők boldogtalanok, rögtön irigylik, s itt is az életet hibáztatják, pedig az irigyek csak sorozatos rossz döntéseket hoztak, s azért lett pocsék az életük.

Mit lehet irigyelni?

- a szép társat (férfi, vagy nő)

- az egyetértéssel teli kapcsolatot

- a boldog családi harmóniát

Nem szabad elfeljeteni, hogy szépség relatív. Kinek ez, kinek pedig az a szép, tehát irigyelni nem kell. Az egyetértést? Csak tisztelni kell a másikat. Harmónia? Azért ha van gyerek, akkor nagyon sok dologról le kell mondani, s ott nehezebb megtalálni az igazi harmóniát. Bárhogy is nézzük, itt is mit irigyel legnagyobb részt a másik? A mögötte lévő munkát, amit persze az irigy nem akar, csak a végeredményt.

Összegezzük egy kicsit! Irigykedni nagyon ocsmány dolog, mert ebből kinőhet a pletyka, kinőhet a gyűlölet, kinőhet a rosszindulat, és még ezt bőven lehet sorolni.

Azért azt se felejtsük el, hogy nemcsak "rosszindulatú irigység" létezik, hanem az "inspiráló irigység" is.

Inspiráló irigység. Ennek nem más a lényege, mint az, hogy felráz a nihilből, és az emberben a tenni akarás kerül előtérbe. Például: Milyen sok pénze van, de jó neki, én is képes vagyok dolgozni, s lesz nekem is, vagy, Milyen jó nője/pasija van, igényesebb leszek, nőiesebb/férfiasabb leszek, s lesz nekem is szép párom, boldog kapcsolatom, harmónikus életem. Az ilyen irigység nem utálat tárgyát képezi az irigyelt emberből, hanem példaképet csinál belőle, akire fel lehet nézni, s élete inspirál a munkára. Ha valaki ilyen irigy, az nem baj, sőt... Viszont ha valakiben az irigység rossz és káros, akkor boldogtalan és gyűlölködő, pletykás és undorító ember válik belőle.

A legnagyobb kérdés, hogy meddig férfi a férfi. Addig biztosan az, amíg kiszemeltjét meghódítja. A legjobb lenne, ha azután is férfi maradna, de ez sok esetben nem sikerül. Miért? Mert úgy gondolja, hogy ha már egyszer megszerezte, aztán végleg magához láncolta már nem kell megszerezni, nem kell meghódítani, nem kell újra szerelembe esni. Itt kezdődik egy nihil, t*ketlen poshadvány, amikor a nő - a párkapcsolatban - férfire vágyna, de nem találja. Csak egy férfi kinézetű valamit, akiben annyi férfiasság maradt, hogy igyekezzék az ezzel járó vágyakat kielégíteni, persze a sajátját és nem a párjáét. Pedig a párnak, a nőnek nem mindig csak testi vágyai vannak, hanem vannak lelkiek is, és ott is szükség lenne egy férfire.

Hogy indul minden? Természetesen az elején. Szerelem, lángolás és az ezzel járó dolgok. Aztán megtörténik az elköteleződés, s ilyenkor sok férfi elkötelezi magát mindennek, csak férfinek nem. Társa lesz a punnyadás, a nihilkedés és a siránkozás. Mert siránkozni azt nagyon lehet, meg nagyon kell és még tudnak is.

Jellemző az ilyen "férfiakra":

- nagyon számítani nem lehet rá: Akadnak bajok, problémák, bármi amikor tényleg férfinek kellene lenni, de nem megy, nem akar, nem tud. Mindent a párja intéz el, mindent a párja rendez, mindenhol a párja állja férfiként a sarat. Siránkozásának fő tárgya, hogy sz*r az élet, s a legrosszabb, hogy ebbe beletörődik, s nemhogy beletörődik, nem is tesz semmit ellene.

- eltartott: Sok esetben az ilyen férfit a párja tartja el, a párja ruházza, a párja eteti, őt, s az egész családot. Nem feltétlenül indok, hogy keveset keres, mert azt a hiányt máshol behozhatná. Azonban nem teszi, mert könnyebb siránkozni, hogy "te többet keresel", mint tenni valamit a jobb élet reményében.

- nihil: Bőségesen kielégíti a semmi. A semmit rettentően jól tudja csinálni. Főleg akkor, ha fejlett technikai berendezéssel rendelkezik, mert arra természetesen futja, de korlátlanul.

- nem segítőkész: Magyarul a legtöbb esetben a párjára marad minden. Tényleg minden.

- igények maximális megléte: Természetesen az igények megvannak. Főleg a testi igények, amelyek kielégítését maximálisan elvárja úgy, hogy lélekben nem ad semmit.

- a párja nem érzi nőnek magát mellette: Nőnek nem, csak eszköznek, aki megcsinál mindent, és tárgynak, aki vágyakat szolgál és elégít ki. Mindennek érzi magát, csak annak nem, ami igazán: Nő.

Ilyen férfinek lehet születni, s akkor nincs mit tenni. Ennek viszont már a kapcsolat elején vannak apró jelei, amit észre lehet venni.

Azután ilyenné lehet válni. Vannak karakán csajok, nők, akik szeretnek irányítani, szeretnek, iletve akarnak mindent megoldani. Lehet, hogy próbálkozik a férfi a férfivé válással, de nem jön össze, ergó t*ketlen ahhoz, hogy férfivá váljon, s máris ott vagyunk mindennek az elején.

AKI VÉLETLENÜL MAGÁRA ISMER, AZ NEM BAJ, DE NEM RÓLA SZÓL! ILYEN ESETEK TÖMKELEGÉVEL VANNAK A VILÁGBAN, MAJDNEM MINDEN MÁSODIK, VAGY HARMADIK EMBERREL ELŐFORDUL. AKI MAGÁRA ISMER, AZ TÉNYLEG A VÉLETLEN SZÜLEMÉNYE, DE HA ÚGY GONDOLJA SORAIM NYOMÁN, HOGY VALAMIT ROSSZUL CSINÁL, NYUGODTAN VÁLTOZZON MEG!

A lerágott közmondás: A hazug embert előbb utol érik mint a sánta kutyát. Nagyon unalmas, de sajnos igaz. A hazugnak mindig sikerül lebukni, vagy nem, ha jól csinálja. Inkább azt kellene mondani, hogy a "hazug embert előbb utol érhetik, mint a sánta kutyát". A lényegen viszont semmi sem változtat, miszerint jobb bevállalni az igazságot még akkor is, ha az egy ideig fájdalmat, vagy szenvedést okozhat.

A hazugság nem más, mint az igazság másik oldala. Amikor az ember hazudik elferdíti, vagy teljesen eltünteti az igazságot. Persze van a füllentés is a hazugságon belül, de az igazából szót sem érdemel, márt másnak nem származik belőle kára.

Mikor füllent az ember? Általában akkor, amikor meglepni készül valakit, amikor a jó ügy érdekében nem lehet a teljes igazságot tálalni, vagy akár akkor is füllentünk, amikor valaki egészségi állapotunkról érdeklődik, s mi azt mondjuk, hogy jól vagyunk, aztán egy fenét. Látható, hogy a füllentés még annyira nem is gázos dolog. Gondoljunk bele őszintén... Hányszor füllentünk egy nap? Sokszor, de abból még baj nem származott. Főleg, ha a felsoroltak miatt tettük.

A hazugság sokkal keményem dolog, s nagyon sokan ezt hatalmas előnyben részesítik, mondván, hogy ez így jó. Két embernek lehet hazudni. A másiknak, s magunknak. Természetesen egyik sem jó, mert ebből bizony kára származik embereknek, s - ha nem is tevőlegesen -, de bántjuk a másikat.

Hazugság a másiknak. Lehet egy embernek hazudni, lehet embereknek hazudni, s lehet hazudni a világnak is. Aki hazudik azt hiszi, hogy ez a jó. Csak a legnagyobb kérdés: hogy ez kinek jó? Az igazságot elferdíteni hosszú távon nem lehet, s nem is jó. Ezt azért teszik sokan, mert jobb színben akarják magukat feltüntetni. Hazugságok árán akarják eltüntetni azt, amit talán nem is kellene titkolni. Olyannak akarják magukat beállítani, amilyenek nem is valójában. Ezt a sort még így lehet folytatni, de teljesen felesleges, hiszen mindenki tudja, hogy miért szokás hazudni, vagy éppen miért hazudik.

A másik fő tárgya a hazugságnak, amikor a saját szemetünket akarjuk titkolni. Ide lehet gondolni a megcslást, az anyagi dolgokat, és itt is végeláthatatlan a sor.

Hazugság magunknak. Na ez az, ami még röhejes is lehet. Amikor az embenek nincsen egészséges önismerete, és magának hazudozik magáról, és még el is hiszi, aztán körülötte meg röhög mindenki rajta. Ebből is hatalmas kárt lehet szenvedni, és okolni sem lehet mást, csak a buta és helytelen viselkedésünket. Ezzel egy csomó konfliktus lehet okozni, elsősorban magunknak, és nem a másiknak.

Bárhogy is nézzük, hazudni nem jó. Rövid távon talán kifizetődő, de amúgy hatalmas nagy ráfizetés. Jobb őszintének lenni azzal, akivel csak lehet.

Ilyenkor azt szokták mondani, hogy "AKI MAGÁRA GONDOL, AZ TÉVED!". Ez így van. Ha valahol egy társaságban a tökéletes emberről, vagy esetleg korunk "szentjeiről" van szó és valaki azonnal magára gondol, az téved. Téved az is, aki meg van győződve arról, hogy mindent jól csinál, jól csinált az életben, s a múlt hibái eltűnnek, elmúlnak. Akkorát téved, hogy az már-már gyomrot felforgató. Sőt...

Hogyan "képződnek" korunk "szentjei"? Nagyon egyszerűen. Megszületnek, élnek. Azután elkövetnek, megtesznek hatalmas nagy hibákat (TÉNYLEG HIBÁT), aztán élnek. Persze a hibáikat nem felfedezve, önmagukat a félig tökéletesre emelve. Aztán élnek, s rájönnek, hogy ők tulajdonképpen az életüket tök jól élték, méltók arra, hogy példaképek legyenek az emberiség számára, méltók arra, hogy kijelentsenek, nyilatkozzanak, okítsanak. Mindezt - magukat méltónak tartva - méltatlanul a helyes önértékelés hiányában. Természetesen akad azért néhány szerencsétlen, aki még fel is néz az ilyen emberekre, s ámulatba esve, elvarázsolva issza a tanítást, bátorítva, hogy "taníts még", "oktass a helyes életre". Itt már megvan a megfelelő ló és nyereg, s kezdődhet a "szent száguldása" az erkölcs gyönyörén, magát erkölcsnek kikiáltva.

Mit tesznek az ilyen emberek sikeresen? Természetesen felejtenek. Elfelejtik a sokszor egekbe kiáltó hibáikat, amellyel másoknak fájdalmat okoztak, másokat bántottak, vagy éppen észre sem vették saját maguk miatt a másikat, mert a legfontosabb az "ÉN" volt. Azután pedig azt hiszik, hogy az évek múlásával eltűnik a rossz amit tettek, s egy hatalmas fordulattal valamivé, valakivé váltak.

Az ilyen ember egy rettentően "felhigított" disszociatív személyiségzavarral (az egyénnek két vagy több elkülönült személyisége van más nevekkel, más emlékekkel) küzd. Miért felhígított? Azért mert igazából egy személyiségről beszélünk, mindig egyről. Hogy értem? Volt például x ember y személyiséggel és tudattal, aztán később - bár megmaradt x ember -kialakított magában egy z személyiséget és tudatot. Természetesen teljesen elfelejtve, hogy egyszer régen y tudata volt. Mintha az nem is létezett volna. Na ez itt a baj!!!

Természetesen lehet millió okot találni arra, hogy egy ember miért volt valamikor y, aztán később z személyiség. Okok vannak, magyarázatok vannak és leszenek egy dolgot kivéve:soha nem szabad elfelejteni a múltban elkövetett hibáinkat!!!! Azokat egy életre meg kell jegyezni azért, hogy soha többé ne kövessük el. Persze ezt az ilyen emberek sajnos elfelejtik, s nem jönnek rá, hogy a környezetük viszont nem.

Lehet az ilyen embereken segíteni, illetve lehetne, ha akarnák. Viszont nem akarják, mert akkora a hasadás bennük a múlt hibáinak tökéletes elfelejtése után, hogy tényleg meg vannak győződve arról, minden jó, tökéletes és helyes amit mondanak, tesznek. Ők tudják (persze tévesen), hogy szentek.

Most nagyon szívtelen leszek, de elnézni nem szabad semmit, legyintve magunk előtt, hogy "el kell nézni, mert ő ilyen". Ez nem lehet magyarázat, mert ezzel nem segítünk a  "páciensen", hanem csak minden gátat eltűntetünk, hogy folytassa gátlástalan vágtázását és az új személyiségével - amely ugye szent - újra csak bánthasson.

Segíteni kell! Hogyan? Az "Elfelejtetted, hogy..." kezdetű mondatokkal. Kicsit ráébreszteni, hogy mielőtt szentet csinált magából, nem volt ő sem az. Ehhez persze kell a változni akarás is, amely egy fél gyógyulás.

Természetesen akit már megcsaltak, rögtön azt mondja, hogy a megcsaló. Aki meg megcsalt, rögtön azt mondja, hogy az, akitől elcsusszant máshoz. Akkor most ki is? Az egyik szerint a másik, a másik szerint az egyik.

Először szögezzük le, hogy mi a megcsalás. A megcsalás nem más, mint amikor a szívünk, vagy másunk másért dobban, másért lüktet, másért üt. Innentől fogva nem érdemes csak kihegyezni a "szokványos" testi megcsalásra, mert már lélekben is meg lehet csalni valakit azzal, hogy ha már másra nézünk és közben azt gondoljuk, hogy "tudnám szeretni". Na, meg mást is, de azt most ne részletezzük. Tehát a megcsalás valahol mindig a szívből indul, s a testiségben ölt testet. Úgy gondolom, ne válasszuk most szét, hanem beszéljünk csak egyszerűen megcsalásról.

Van aki azt a véleményt tartja, hogy nem baj, ha a párja megéhezik, de otthon egyen. Aztán mást azt mondja, hogy attól, hogy diétázik, az étlapot még megnézheti. Szerintem a legjobb, ha mindenki az otthoni étlapot nézve éhezik meg és oltja az éhségét. Az régen rossz, ha az otthoni étlap már unalmas. Minden ételt kicsit fel lehet újítani, lehet máshogy tálalni úgy, hogy az ember akarja azt.

De mégis! Ki a hibás?

Akit megcsaltak? Bizonyára ha van ilyen, akkor a párját hibáztatja, hogy ő tehet mindenről. Csak egy kicsit el kellene gondolkodni a miérteken. Vajon miért keresett mást? Vajon mivel ad neki többet az alkalmi partner? Megmondom. Azért keresett mást, mert valamit otthon nem kapott meg. Az alkalmi partner mivel ad neki többet? Semmivel, csak pár óráig van önbizalma, férfinek, vagy - ha nő - nőnek érzi magát.

Hibás aki megcsal? Ő áldozatnak gonolja magát, s megmagyarázza, hogy ő csak kényszerből ment máshova ilyen, vagy olyan boldogságot keresni, mert otthon nem kapott meg mindent. Ezzel legalizálja saját magát, pedig nagyon nem kellene.

A megcsalás otthon kezdődik, a mindennapokban. Semmi más gyökere nincs, csak mindketten beszürkültek a szürke hétköznapokkal együtt, s nem tudtak színt vinni a napokba, s egymásba. A kezdeti illúzió és varázslat könnyen elmúlhat, hiszen lakva ismer az ember. Ilyenkor pedig nem mindig a legelőnyösebb arcukat mutatják egymásnak, amire aztán nagyon be lehet indulni. Csak azt felejtik el, hogy más sem különlegesebb a párjuknál.

Egyszerű példa: Mit lát a feleség sok év után? Látja a férjét a szokásos piros senior melegítőjében, a gyűrött otthoni felsőben, osaka papucsban, miközben kellemeset böffent egy üveg Dreher után. Ezzel szembe ott van a munkatárs, aki mindig fess, mintha skatulyából húzták volna ki. Megkívánja testét, lelkét, aztán megtörténik a nagy összeolvadás egyszer, kétszer, háromszor, sorozatosan. Egyik ilyen pillanat után meglátja az addig fess munkatárs nem piros, hanem kék senior melegítőjét, az osaka papuccsal, és a hűtőben nem a Drehert, hanem a Tuborgot, amitől valószínűleg vacsi után hatalmast böffent. Éredemes volt. Nem. (Ezt el lehet mondnai a férfiakról is, akik megunják a feleségüket.)

Tehát kedves megcsaltak, azért ne tekintsék magukat hatalmas nagy áldozatnak. Nem kellene punnyadni. A kedves megcsalók pedig ne legalizálják tetteiket, mert nincs értelme. Egy kapcsolat addig érdekes, amíg egymást megszerzik. Azután pedig érdekessé kell tenni, s fel kell fedezni a másikat minden nap, és ugyanúgy, mint az elején, meg kell hódítani.

Összegezve: Akik arra vetemednek, hogy megcsalják a másikat, nem hibások. Akiket megcsalnak, ő pedig nem áldozatok. Egyszerre hibás mindkettő, mert egy hibás soha nincs, és áldozat mindegyikük.

A megcsalásban egy "jó" van. Mint már fentebb említettem, addig a pár óráig a megcsló férfi, vagy nő férfinek, vagy nőnek érzi magát, s a következő találkozásik könnyebb elviselni az otthoni semmit. Viszont ez egy idő után szenvedéssé fog válni.

A titok nyitja a beszélgetés. Mindenről. Ha kevés az érzelem, akkor arról. Ha kevés a testiség, akkor arról. Egyszerűen meg kell látni minden nap a másikban az újat, a szépet, az izgatót.

Ha pedig valaki nem hajlandó változtatni magán (persze az ésszerű keretek között), és a párja sokat próbált vele beszélni, akkor viszont egy hibás van... Joggal lehetne mondani, hogy az ilyen megérdemli, hogy megcsalják. De ez még mindig nem legalizálja, hogy a másik elmenjen tőle. Aki nem bír párkapcsolatban élni, nem akarja, hogy megcsalják, akkor maradjon szingli. Aki pedig egy ember mellett nem képes megállni, neki is jobb egyedül, elköteleződés nélkül.

CSAK FIGYELNI KELL A MÁSIKRA, ENNYI A LÉNYEG!

Ez az írás szerintem, és a felhasznált irodalom szerint jött létre.

„No de hogy lehet munka nélkül meglenni? Hogy lehet kötelességek, hivatás, foglalkozás nélkül élni a világon? Gondolja csak meg! Nézze meg isten bármely teremtményét: mindegyiknek van valami rendeltetése, valami haszna. Még a kő is azért van a világon, hogy felhasználják, hát akkor az ember, a legeszesebb lény, céltalanul, haszontalanul töltse az életét?”

Nyikolaj Vasziljevics Gogol

Talán Gogol eme idézetével sokan vitatkoznának. A társadalom nagy része úgy gondolja, hogy meg lehet lenni munka nélkül, vagy meg lehetne lenni munka nélkül, ugyanis némely esetben a munka nem más, mint egy szükséges rossz. Egy rossz, amelyet naponta 8-10 órában el kell viselni, hogy mindenki tudjon élni, alapvető szükségleteit, vagy a szórakozását, hobbiját tudja finanszírozni a munkáért kapott bérből, amelyet fizetésnek hívnak. Tehát a munka szükséges még akkor is, ha sokszor rossz. Mindenképpen el kell gondolkodni azon, hogy a munkát miért élik meg rossznak, hisz a dolgozó ember már iskolásként egy képpel indít. Lát, tapasztal példákat, magába szív képeket, eszméket, s így kialakul benne egy tudat, hogy a látottat akarja csinálni. Tanulmányait igyekszik abba a mederbe terelni, amelyen elcsordogálhat a megfelelő képesítéshez, hogy álmait valóra váltsa. Viszont a munkába lépés után nemsokára jön az undor és a valós kép, amire nem készítették fel. Rájön arra, hogy a munka sok áldozattal jár. Sokkal többet van kollégáival, mint családjával, sokszor fontos, egyszeri eseményekről is lemarad, hazaérve fáradt, türelmetlen és ingerlékeny. Állandóan rohan, nincs pihenés és megnyugvás, s úgy érzi, hogy millió darabra szakad.

Így válhat a kezdeti lelkesedés egy undorrá, viszolygássá, amikor már a hétfő reggelre gondolva az embert átjárja a gyomorgörcsből kifakadó émelyítő vágy, hogy inkább lenne munkanélküli. Sajnos jön a valóság, élni kell, enni kell, s ezért muszáj dolgozni, még akkor is, ha nehéz.

Mégis mi lehet a megoldás, hogy az ember elviselje a munkát?

A megoldás keresése előtt meg kell nevezni a megoldandó problémát. A probléma sajnos nem más, mint az, hogy a munkahelyek átalakulnak stressz központokká, s az ember nem is dolgozik, hanem stresszben élve 8-10 órán keresztül feladatokat old meg. Ez természetesen senkinek sem jó, s észre sem veszik, hogy maguk alakítják ilyenné a munkahelyet. Elsődleges ellenség a dolgozó szemében a felettes, majd a kolléga. A felettes ellensége pedig a beosztott, aki a diktátor székébe akar beleülni, hogy alattvalóvá tegye őt, a főnököt. Ezt a háborút elsősorban a lehetetlen szítja. Szinte lehetetlen megválasztani, hogy kivel dolgozunk. A sors választja mellénk a munkatársat akár tetszik, akár nem. Ezen nem lehet változtatni, ezt el kell fogadni, s csak törekedni lehet a konfliktusok elkerülésére, a feszültségek oldására.

Honnét ered a feszültség?

Tévedés lenne rögtön kijelenteni, hogy a felettestől, a felettes létezése és jelenléte miatt.

Nagyon kevés az olyan munkahely, ahol a dolgozónak nem kell döntést hoznia. A legegyszerűbb munkától, a legkisebb végzettségtől egészen a legbonyolultabb munkáig, a legmagasabb tudományos fokozatig döntést kell hozni. Ugyanúgy döntést hoz egy fodrász, mint egy orvos. Döntést hoz egy autószerelő és egy értékesítő. Döntést hoz egy közmunkás, de döntést hoz egy tanár is, és itt fel lehetne sorolni a létező összes szakmát, munkát, hivatást. Minden döntésnek következménye van. Ez lehet teljesen előrelátható, de lehet teljesen előreláthatatlan is. Viszont ami biztos, hogy lesz a döntésnek következménye, s ezért pedig a döntést meghozó lesz a felelős. Itt meg is találtuk az első feszültségforrást, amely nem más, mint a saját értékrend.

Mindig szembetalálkozik az ember a saját értékrendjével, és felteszi magának a kérdést a döntés meghozatala közben, hogy ha ő lenne a meghozott döntés „áldozata” vajon neki jó lenne-e.

Be kell látni, hogy sokszor olyan döntéseket kell meghozni – felsőbb érdekekből, vagy ráhatásból – amely teljesen ütközik a döntést meghozó értékrendjével. Olyat kell ajánlani, amit ha az ajánlónak tennének, nem fogadna el, olyanra kell rábeszélni, amelyre a rábeszélő sem hagyná magát rábeszélni, és ez is sorolható a végtelenségig. Mégis megteszi az ember, még akkor is, ha utána tükörbe nem mer nézni, s napokig, hetekig ezen rágódik. Ez természetesen a kollégák között is lezajlódhat, s nem tudják, hogyan mondjanak nemet.

Vagy tűrik ezt a feszült állapotot és felőrlődnek, vagy veszik a bátorságot s keresnek másik munkahelyet.

Máris elérkezünk egy másik feszültségforráshoz, a nézeteltéréshez. Amint már fentebb olvasható, a kollégát nem mi választjuk. Innentől fogva már nem biztos, hogy azonosak a nézetek, az értékrendek, s az elképzelések a munka menetéről. Ebben az esetben a legtöbb vitaforrást a munkakörök közti átfedések és a tisztázatlan felelősségi körök okozzák. Előfordul, hogy a beosztott főnököt próbál játszani a munkatárs felett, mert úgy gondolja, hogy – pl. régebb óta ott dolgozik – neki ehhez joga van, és főnökként próbál rendelkezni és irányítani. Továbbá azonos szinten a kollektív hiba esetén jön a szokásos egymásra mutogatás. Pedig igazából nem hatalmas dolgokról van szó, hanem pusztán arról, hogy A pontból B pontba egyénileg annyi úton lehet eljutni, ahány alkalmazott van.

A nézeteltéréseket fokozhatják az eltérő érdekek vagy értékrendek. Természetesen senki nem fogja nagyban megváltoztatni az értékrendjét más értékrendjéhez igazítva, s ha ezt nem tisztázzák, a feszültség csak tovább fokozódik.

Fontos lenne, hogy a kollégák közti konfliktus megoldása ne a gyorsaságról szóljon (szőnyeg alá vele), hanem az alaposságról (beszéljük meg és találjunk közös nevezőt), és a toleranciáról.

További feszültség tényező a főnök, aki nem kolléga, hanem igazi diktátor. A főnöknek, a felettesnek természetesen gyakorolnia kell a vezetői hatásköreit, de vezetőként is kollégának kell lennie. Hiba, ha van egy elképzelése, amely alsóbb szinten nem kivitelezhető és az akaratát mindenképpen keresztül akarja vinni mindenen és mindenkin. Ha nem kolléga egyben, akkor nem tudja az alatta lévő szintek problémáit és nehézségeit. Ha tud kollégai is lenni, akkor könnyebben tud döntéseket hozni.

Ha nem kolléga, akkor válik igazi diktátorrá, vagy hatalom gyakorlóvá. Diktátorságának legkifinomultabb megjelenése, hogy elfelejti, az alkalmazottak is emberek, akiknek van életük, vannak érzéseik és nem terhelhetőek a végtelenségig. Legtöbbször azok a vezetők válnak ilyenné, akiknek nincs családjuk. Természetes, hogy valamilyen szinten a munka az élete, de sok energiája felszabadul a családnélküliségben, s a munkája lesz a férje, felesége, gyereke. Ez még nem is baj. A baj ott kezdődik, amikor ezt elvárja a családos beosztottaktól is. Az ő munkaidejük 4-kor, vagy 5-kor befejeződik, s várja őket a „második műszak”. Illetve várná, ha a vezető nem találna ki a számukra kötelezően ajánlott munka utáni programokat, vagy esetleg együtt töltött hétvégéket. Ilyenkor lesz közutálat tárgya a programjaival együtt. Jelenlétével meg tudja mérgezni a munkalégkört, és inkább vele foglalkozik mindenki, mint a saját feladatának pontos elvégzésével. Természetesen jó felettes nincs, de ugyanakkor diktátorrá válni, és alattvalókat csinálni az alkalmazottakból embertelen, ez ténylegesen egy stressz központot hoz létre. Mit tehet ilyenkor a vezető? Optimálissá kellene válnia, és a két véglet között megtalálnia a legjobbat, az arany közepet. Természetesen nem szabad elfelejteni, hogy a vezetés összetett folyamat, energiaigényes, állandó feszültség forrása, és a kihívások egész sorát rejti magában.

Milyen, amikor nem diktátor a vezető?

Csapatépítő: A vezetés csapatmunka. A vezető egy csoportnyi emberrel kezd, akiknek együtt kell dolgozniuk. Belőlük kell egy ütőképes, összetartó munkacsapatot kialakítani. Tagjai bíznak egymásban, számítanak egymásra, segítenek egymásnak. Hasonló értékrend és kollektív szellem jellemzi őket.

Összekötő: A vezető összekötő kapocs a beosztottjai és más személyek, csoportok, s nem utolsósorban a csúcsvezetők között. Ezt a szerepet azonban csak az a vezető képes ellátni, aki nem csak formálisan, hanem ténylegesen is tagja saját munkacsapatának és a szervezet vezetőségének.

Kommunikátor (információszerző és – megosztó): A vezetőnek figyelembe kell venni a verbális és nem verbális kommunikációs lehetőségeket.

Delegáló: „Másokkal elvégeztetni a munkát”. A vezető sohasem ruházza másokra a vezetőség által rábízott feladatokat. A vezető kizárólag munkával kapcsolatos felelősséget adhat át a munkatársaknak és csakis azoknak, akik már bizonyították, hogy az adott terület szakemberei. A vezető, ha lehet, teljes feladatot delegál, nem csak annak apró részeit. Meghatározza a várt eredményeket. Döntését követően bizalmat tanúsít.

Teljesítményösztönző: Helyes, ha a vezetők a hatékonyabb, eredményesebb munkára ösztönzése érdekében közlik beosztottaikkal: meggyőződésük, hogy teljesítményük javulni fog, tehát a sikeres viselkedés pozitív megerősítésére törekszenek, mindig megdicsérik a jól végzett munkát.

Teljesítményértékelő: A hatékony vezető kevésbé bírál, inkább „nevel”, úgy viselkedik, mint egy edző (coach), aki levetíti a legutolsó mérkőzésről készült filmet, hogy megmutassa a csapat tagjainak, miként szerezhetnek több pontot (vagy veszíthetnek kevesebbet) a következő játékban.

Konfliktuskezelő: A konfliktusok a mindennapi élet velejárói. Ennek ellenére a legtöbb vezető igyekszik megelőzni azokat. Ha törekvése nem jár sikerrel, akkor hatásos kezelésük kerül előtérbe.

Innovátor: A vezetőnek tisztában kell lennie azzal, hogy nemcsak neki lehetnek ötletei.

Döntéshozó: A vezetőtől elvárják, hogy döntéseket hozzon és végre is hajtsa, illetve hajtassa azokat. A döntés minőségét, végrehajtásának sikerét nagymértékben befolyásolja a vezető döntéshozatali stílusa.

Szóvivő: A sikeres vezető tudja, hogy a környezettel való kapcsolattartás tekintetében meghatározó szerepe van az írott és az elektronikus sajtónak.

Oktató és tanácsadó: A hatékony vezető oktatóként megfigyeli a csoport tagjait, ismeri képességeiket és képes kihozni belőlük a maximumot. A jó vezető jó „emberfejlesztő”. Dicsér és bírál, elismer és büntet attól függően, hogy miként reagál a dolgozó egyik-másik vezetői eszközre. Tapasztalatból tudja, hogy bírálatra és büntetésre a legtöbb ember védekezik. A tanácsadás szemtől szembeni kommunikáció. Ehhez megfelelő empátiával, beleérző képességgel kell rendelkeznie. Ha ilyen, vagy ehhez hasonló irányba megy egy vezető, akkor már jobb légkört tud teremteni a munkahelyén saját maga és a dolgozók között is.

Milyen az alkalmazott, aki nem alattvaló?

Nagyon sok alkalmazott nehezen nyugszik bele abba a ténybe, hogy nem vezető, hanem vezetett. Természetesen saját magát alkalmasabbnak találná a vezetői posztra, s innentől fogva a vezetőjét állandó kritikákkal illeti, ezt csak és kizárólag a háta mögött teszi. Ezzel bomlaszthatja a munkamorált is azok között, akik elfogadják beosztotti létüket.

Mindenesetre a kollégák egymás között is jobb viszonyt tudnak kialakítani, ha a saját feladatukkal vannak elfoglalva, s nem a vezetőével.

A beosztottnak tisztában kell lenni saját értékeivel. Tudnia kell, hogy a munkahelyén hol van a helye. Amennyiben ezzel nincs tisztában, mindig a másik munkájával, illetve a másik munkájának a kritizálásával lesz elfoglalva. Annál rosszabb munkaerő nincs, mint aki mindig a másikkal foglalkozik, mert a saját munkáját nem végzi el. Főnököt játszva a főnök helyett csak a kollégák céltáblájára helyezi magát.

Egymás közti konfliktus rugalmas kezelése nagyon fontos. Meg kell tanulni elnézőnek lenni, de semmi esetre sem szabad szó nélkül hagyni. Ha a rugalmas kezelés nem megy, őszintén kell átbeszélni a dolgot, hogy ne legyen feszültség, amely átszáll mindenkire. Kollégák esetében fontos, hogy a munkatárs egyenrangúságot éljen meg velük, legyen szó szakmai, vagy akár emberi készségekről.

Kevesebb lehet a konfliktus, ha mindenki a közös célt nézi, és ebben a közös törekvésben próbálja megvalósítani önmagát, elképzeléseit. A munkatárs törekvéseit a szervezet támogathatja, de gátolhatja is.

Minden munkahelyen fontos az önmegvalósítás, amelyet szinte bárki gátolhat. A vezetőt gátolhatja a felsőbb vezetés, a kollégát gátolhatja a kolléga, illetve a vezető.

Amennyiben alapszinten megvan a kölcsönös bizalom a felső vezetés, a vezető és a kolléga között, akkor mindenki meg tudja valósítani magát a megadott keretek között. Így nem válhat egy munkahely stressz központtá, amelyet egy diktátor irányít, és rettegésben tartja az alattvalókat.

Felhasznát irodalom

Lovas Zsuzsa írásai

Beck-Bíró Kata írásai

Ezen gondolkodom, hogy tényleg meg kell e bocsátani, vagy nem. Néztem egy cikket, ahol leírják a megbocsátás 7 lépését. Lehet találni egy könyvtárra való könyvet, amely néha tele van ömlengéssel, csöpögéssel, s egyéb hasonló valamikkel, ahol a nagy bocsánatkérés és megbocsátás már-már egy hatalmas lelki élménnyé van emelve, egyfajta katarzissá, sőt, sokan átélik egy ilyen esetben a szexuális gyönyör lelki változatát is, aztán boruljunk össze, és szeressük egymást gyerekek.

Ha valaki megbánt, elvárjuk, hogy bocsánatot kérjen. Ha valakit megbántunk, akkor elvárja, hogy bocsánatot kérjünk. Mennyivel egyszerűbb lenne nem megbántani a másikat és figyelni rá! Akkor nem kellene eljátszani a "bocsánatos produkciót"! Na, meg tudni kell, hogy szinte senki sem gondolja igazán komolyan sem a bocsánatkérést, sem a megbocsátást. A tüske ott fog maradni a sértettben, a sértő pedig magában úgyis azt gondolja, hogy nem tett semmi rosszat, bolond és gyenge aki megsértődött. Aki komolyan gondolja a bocsánatkérést és megbocsátást, akkor elnézését kérem, de itt is a bizonyíték, miszerint a kivétel erősíti a szabályt.

Itt nem azon van a lényeg, hogy egymásnak miket mondunk, s hogyan kérünk bocsánatot. Nem az a lényeg, hogy hány lépésben kérünk bocsánatot, meg hány lépésben bocsátunk meg. Itt a lényeg a felejtésen van, hogy tud-e az ember felejteni. Szerintem nem.

Egy barátom (naná, hogy ügyvéd :-) ) azt mondta, hogy: két dolgot nem szabad elfelejteni, azt aki jót tett neked, és azt, aki rosszat. Annyit módosítanék rajta, hogykét dolgot SZINTE LEHETETLEN ELFELEJTENI, és van, amit nem is szabad soha elfeljteni. Van benne igazság, nem is kicsi. Nézzünk egy kicsit magunkba, oda, ahova nem szeretünk, a lelkünk mélyére, ahol igazi énünk lakik! Hányszor kértek tőlünk bocsánatot? Hányszor bocsátottunk meg szóban? És a lényeg: Hányszor felejtettük el?Na???? Őszintén!!!!

Mit nem szabad soha elfelejteni? A saját hibákat, azokat a bántásokat, amiket tettünk, elkövettünk a másikkal szemben. Azokat mélyen, s egész nyugodtan írjuk magunkba, hogy többé ne kövessük el.

Mit lehetne elfelejteni? A bántásokat, amelyeket kaptunk a másiktól.

Összegezve: Szerintem a szó és érzés szorosan vett értelmében borzasztóan ritka, amikor megbocsátásról lehet beszélni. Felejteni kellene mindenkinek, ami szintén elég sokszor lehetetlen. Ha tüskét kapunk, azt ki lehet húzni, de azután sokáig ott marad a helye.

A legegyszerűbb megoldás az emberi kapcsolatok szűkebb szintjén (család, párkapcsolat, közösség amiben éppen vagyunk) hogy először meg kell ismerni a másikat, és tudni kell, mi az ami fájó neki, amivel lehet bántani. Egyszerűen nem kell megbántani, hanem figyelni kell rá.

Sokkal egyszerűbb a másikra figyelni, mint megbántani, s "eltragikomédiázni" a bocsánat kérését, esdeklését több napos felvonásban.

Bárhogy is nézzük, harc van a világban. Folyamatos küzdelem van a jó és a rossz között, ahol a rossz le akarja győzni a jót és semmissé akarja tenni, uralma alá akarja hajtani. Az egyik legjobb megjelenési formája ennek, illetve e mögött bújik meg a beképzeltség és az alázat harca is.

Milyen a beképzelt ember? Egyszerűen undorító (és még nagyon enyhe voltam). Fő jellemzője az ilyen, s ehhez hasonló embernek, hogy semmi, nihil, s nem tett le semmit az asztalra, csak a nagy arcát. Igazából nincs amire büszke lehetne egy alázatos ember szemében, s ebből kifolyólag mindenre büszke saját maga előtt, s esténként a tükörbe nézve megnyugtatóan mondja: Fantasztikus ember vagyok.

Aztán egy nagy frászt. Nem fantasztikus, csak nem tudja, hogy hol a helye, nem tudja, hogy hova tartozik, illetve egy tudathasadásos állapot által rájön, hogy ő mindnekinél több, jobb és szebb. S ez megfűzereződik egy bizonyos életkor után azzal, hogy felismeri, ő mindnehez ért, mindent tud. Ők azok az okos emberek, akiket nem lehet észérvekkel meggyőzni, mert mindenkinél okosabbak, ők azok a tudós emberek, akik mindenkinél többet tudnak, és ezt lehetne sorolni órákon át. Viszont meg lehet őket érteni, mert kell saját maguknak a kampány, kell, hogy reklámozzák magukat, mert igazán semmi olyat nem tettek, ami az ő nagyságukat jelenítené meg.

Általában beképzeltnek vagy születik valaki, vagy pedig azzá válik. Igazából nem is annak születik, hanem otthonról hozza magával, az élete részévé válik a beképzeltség. A másik lehetőség, hogy valaki "pozícióba" kerül, s amiatt történik ez a fajta deformáció, amelyet nevetségessé tesz az a tény, hogy úgy érzi, a "pozíció" által még okosságban is több lett (természetesen itt nam azokra gondolok, akik valós érdemeik miatt töltenek be tisztségeket!!!!!!!!).

Persze ők is emberek, nem épp rosszak, csak a helyes önismeretrükkel van egy kis probléma, talán nem is kicsi, hanem néha nagy. Tudják, tudjátok, hogy vannak a "megmondó" emberek. Na! Ha vannak ilyenek, akkor ők tudnak segíteni ezen a - SZERINTEM - kissé beteges állapoton, ők talán egy kicsit vissza tudják rángatni a felszállt embereket a földre, ahol még mindig lábon kell állni, s nem lebegni.

Vállalom, ha valaki engem is ezek után beképzelt embernek tart. Így jártam, viszont annyira nem érdekel. Akik ismernek, tudják, hogy a beképzelt, vagy az alázatos kategóriába tarozom. De ha elszálltam, nyugodtan rángasson vissza a földre :-)

Milyen az alázatos ember? Helyette a tettei beszélnek, s nem is kell megszólalnia. Ennyi a lényeg. Csendben tenni, dolgozni, s alkotni.