Ilyenkor azt szokták mondani, hogy "AKI MAGÁRA GONDOL, AZ TÉVED!". Ez így van. Ha valahol egy társaságban a tökéletes emberről, vagy esetleg korunk "szentjeiről" van szó és valaki azonnal magára gondol, az téved. Téved az is, aki meg van győződve arról, hogy mindent jól csinál, jól csinált az életben, s a múlt hibái eltűnnek, elmúlnak. Akkorát téved, hogy az már-már gyomrot felforgató. Sőt...
Hogyan "képződnek" korunk "szentjei"? Nagyon egyszerűen. Megszületnek, élnek. Azután elkövetnek, megtesznek hatalmas nagy hibákat (TÉNYLEG HIBÁT), aztán élnek. Persze a hibáikat nem felfedezve, önmagukat a félig tökéletesre emelve. Aztán élnek, s rájönnek, hogy ők tulajdonképpen az életüket tök jól élték, méltók arra, hogy példaképek legyenek az emberiség számára, méltók arra, hogy kijelentsenek, nyilatkozzanak, okítsanak. Mindezt - magukat méltónak tartva - méltatlanul a helyes önértékelés hiányában. Természetesen akad azért néhány szerencsétlen, aki még fel is néz az ilyen emberekre, s ámulatba esve, elvarázsolva issza a tanítást, bátorítva, hogy "taníts még", "oktass a helyes életre". Itt már megvan a megfelelő ló és nyereg, s kezdődhet a "szent száguldása" az erkölcs gyönyörén, magát erkölcsnek kikiáltva.
Mit tesznek az ilyen emberek sikeresen? Természetesen felejtenek. Elfelejtik a sokszor egekbe kiáltó hibáikat, amellyel másoknak fájdalmat okoztak, másokat bántottak, vagy éppen észre sem vették saját maguk miatt a másikat, mert a legfontosabb az "ÉN" volt. Azután pedig azt hiszik, hogy az évek múlásával eltűnik a rossz amit tettek, s egy hatalmas fordulattal valamivé, valakivé váltak.
Az ilyen ember egy rettentően "felhigított" disszociatív személyiségzavarral (az egyénnek két vagy több elkülönült személyisége van más nevekkel, más emlékekkel) küzd. Miért felhígított? Azért mert igazából egy személyiségről beszélünk, mindig egyről. Hogy értem? Volt például x ember y személyiséggel és tudattal, aztán később - bár megmaradt x ember -kialakított magában egy z személyiséget és tudatot. Természetesen teljesen elfelejtve, hogy egyszer régen y tudata volt. Mintha az nem is létezett volna. Na ez itt a baj!!!
Természetesen lehet millió okot találni arra, hogy egy ember miért volt valamikor y, aztán később z személyiség. Okok vannak, magyarázatok vannak és leszenek egy dolgot kivéve:soha nem szabad elfelejteni a múltban elkövetett hibáinkat!!!! Azokat egy életre meg kell jegyezni azért, hogy soha többé ne kövessük el. Persze ezt az ilyen emberek sajnos elfelejtik, s nem jönnek rá, hogy a környezetük viszont nem.
Lehet az ilyen embereken segíteni, illetve lehetne, ha akarnák. Viszont nem akarják, mert akkora a hasadás bennük a múlt hibáinak tökéletes elfelejtése után, hogy tényleg meg vannak győződve arról, minden jó, tökéletes és helyes amit mondanak, tesznek. Ők tudják (persze tévesen), hogy szentek.
Most nagyon szívtelen leszek, de elnézni nem szabad semmit, legyintve magunk előtt, hogy "el kell nézni, mert ő ilyen". Ez nem lehet magyarázat, mert ezzel nem segítünk a "páciensen", hanem csak minden gátat eltűntetünk, hogy folytassa gátlástalan vágtázását és az új személyiségével - amely ugye szent - újra csak bánthasson.
Segíteni kell! Hogyan? Az "Elfelejtetted, hogy..." kezdetű mondatokkal. Kicsit ráébreszteni, hogy mielőtt szentet csinált magából, nem volt ő sem az. Ehhez persze kell a változni akarás is, amely egy fél gyógyulás.
