Az emberiség egy része megpróbálja tabusítani a halált, de ez sajnos hosszú távon nem vezet jóra. Talán borzasztóan hat a kifejezés, de születésünktől, vagy inkább fogantatásunktól fogva haldoklunk. Ez az a sajnálatos tény, amellyel az ember nem tud, vagy nem is akar szembenézni, s próbál úgy élni, mintha halál nem is lenne. Pedig sajnos van, és lesz is. A legborzasztóbb, hogy nem tudjuk mikor. Bármikor bekövetkezhet és hazudik az, aki ki tudja mondani, hogy felkészült annak a beteg rokonának, barátjának a halálára, akinek az orvosok órákat, napokat jósolnak.

Próbál az ember bízni, megnyugodni, hogy ő felkészült a legrosszabb hírre is, de mikor a hír megérkezik, összeroppan, és hitetlenül áll a világban magára hagyva. S ilyenkor – általában az emberek többsége – elkezdik sajnálni azt, aki meghalt. Miért kell őt sajnálni? Ha valaki bármilyen vallási meggyőződésben is hisz, akkor tudja, hogy az elhunyt jobb helyen van. Tehát nem azt kell sajnálni, aki elment, hanem azt, aki utána itt maradt, egyedül maradt, s valószínűleg egy életen át űr lesz benne.

A másik felelőtlen kijelentés egy haláleset kapcsán, hogy élt eleget. Emberi butaságunk azt hinni, hogy egy 85 éves idős néniért nem olyan nagy kár, mint egy 43 éves édesanyáért. A 85 éves is itt hagyja a gyermekét, és a 43 éves is. Egy gyermek legyen akár idős, akár fiatal, kötődik az édesanyjához, és ebből kifolyólag nem lehet „életkorosítani” a halál idejét. Sok kérdés, sok egyedül maradt ember. Tényleg fellelhetőek azok a bizonyos struktúrák? Megpróbálom megvizsgálni, hogy hogyan találhatóak meg családon belül.

Az első, amikor az ember észlel. Hogyan is lehet észlelni egy halálesetet? Közvetlenül, amikor megtaláljuk az elhunytat. Itt is vannak fokozatok, melyek az észlelést elviselhetőbbé, illetve elviselhetetlenné teszik. Megtalálhatunk valakit ágyban, párnák között, miután álmában érte a halál, de rátalálhatunk olyan rokonunkra is, aki gyilkosság, vagy öngyilkosság áldozata lett, vagy valamilyen más baleseté. Ezen utóbbiak sokkal mélyebb nyomokat hagynak, melyek egy életen át elkísérhetik az embert.

A másik észlelés a közvetett úton, vagy inkább helyesebb lenne a „közvetítő által” történő észlelést használnunk, amikor telefonon kapjuk meg a szomorú hírt. Ez a forma talán elviselhetőbb, de ugyanakkor tétlenségből kifakadó cselekedetekre hajtja az embert (A tipikus kocsiba ülök és rohanok, mert nem hiszem el, hogy ez megtörténhetett. Nem észleltem). Legyen szó bármelyik észlelésről is, akár enyhébb, akár erősebb, fájdalmasan rossz, hisz ebben az észlelésben azzal kell szembesülnünk, hogy valaki, aki közel állt hozzánk nincs többé.

Ezek után az ember akar. Azt pontosan nem tudja, hogy mit, de akar, vagy éppen nem akar. A haláleset után azonnal ott akar lenni az elhunyt mellett, hogy ilyen módon vele lehessen az utolsó utáni pillanatban. Szeretne, akarna még rengeteg olyan dolgot elmondani neki, ami benne volt, de eddig nem tette meg. Most viszont nem akar szembesülni azzal a ténnyel, hogy ilyenkor már tényleg késő, és előbb kellett volna gondolkodnia, akarnia bizonyos dolgokat. Ilyenkor törnek össze az emberek, mert ráléptek a megértés útjára. Megértik, hogy itt már minden akarás felesleges. Felesleges azt akarni, hogy ne legyen így, ne haljon meg, mert már meghalt. Felesleges azt akarni, hogy éljen, mert már nem fog. Ha nem vigyáz az ember itt az akarással, akkor könnyen hajszolja magát a nyugtatók és kedélyjavítók világába. Innét tovább kell lépni, bármilyen nehéz is.

A továbblépés következő megállója, amikor az ember képes. Először képes megnyugodni, képes egy nagy levegőt venni és megállni a gondolataiban. Megérti azt, hogy kár az ilyenkor kitörő hiszti és őrjöngés, ugyanis maximum csak a dühöt adja ki magából, de jobb már senkinek sem lesz. Képes beletörődni a történtekbe, és képes előre nézni, mert még nagyon sok tennivaló áll előtte. Bár elkezdene túllépni, nagyon nehéz, és teljesen nem képes rá ebben a fázisban, mert az emlékek ilyenkor még nagyon erőteljesen törnek fel.

 Még szinte hallja a hangját, ahogy halála előtti napon hozzá szólt, látja tekintetét, ahogy talán pár órája nézett, és ezt még így lehetne sorolni a végsőkig. Nem tud, nem akar és nem is képes túllépni a történteken.

Észlel, akar, képes az ember. Úgy gondolom, hogy az észlelési struktúrák közül ez a három a halál beállta után néhány óra, vagy néhány nap alatt végigcseng. Lecseng az emberen első körben, de ez akár többször is megismétlődhet, mert beletörődni talán soha nem lehet egy halálesetbe, egy ember elvesztésébe. Kérdés, hogy a következők nehezebbek-e.

         Miután tudatosul, hogy mi történt, akkor az ember elkezd hinni, akár hívő, akár nem, de hisz. A nem hívő ember egyszerűen a valamiben hisz. Keres megnyugtató kapaszkodókat, amellyel megmagyarázza, vagy megpróbálja megmagyarázni a halálesetet. Tipikus példája mondjuk egy nagy beteg esetében a „legalább nem szenved többet”, vagy a „megváltás volt neki a halál” mondatok. Ha tragikus baleset történik, akkor természetesen a másik – akár vétkes, akár nem – gyilkosnak való kikiáltása a hit és a megnyugvás kapaszkodója. Vagy talán a legborzasztóbb egy gyermek halála, mely esetben az elkeseredett kapaszkodó a „biztos sok rossztól megóvta az élet” mondat elmébe vésése.

A hívő embernek, az igazán hívőnek valamivel könnyebb megnyugvást találnia. Legyen szó keresztény, vagy nem keresztény vallású emberekről, náluk van továbblépés, van olyan hely, ahova az ember lelke átlép, s ott él tovább, várva, míg szerettei is megérkeznek oda hozzá, aki várja őket, azért ment előre. Erről szólnak a búcsúztatók is, hogy az itt maradottakat hitükben vigasztalja azok által a tanok által, melyeket gyermekkoruktól hallottak, illetve tanultak. Akár Menny, akár Nirvána, vagy bármi más állapot, ott van, látja őket és vigyáz rájuk. Ez a hit tudja enyhíteni a fájdalmakat. Mindenki igyekszik megtalálni a maga módján azt, amit hitnek nevez és átsegíti a nehézségeken, vagy megnyugtatja az életét és gondolatait. Bár legyen hívő, vagy csak valamiben hívő az ember, csak ideig-óráig tudja megnyugtatni magát. Ezzel még sajnos közel sincs megnyugvás.

         A kezdeti beletörődés után az ember még rengeteg dolgot okoz magának, s ezek évekig is eltarthatnak.

Képes sok fájdalmat okozni az óhatatlanul rátörő emlékekkel. Ha az itt maradott ugyanabban a házban, vagy lakásban él sorozatosan szembetalálkozik az emlékek okozta fájdalmakkal. Ott van az elhunyt szobája, ott vannak a mindennap használt dolgai, ott vannak a fényképek, és még lehetne sorolni. Ezeket kikerülni nem lehet, s ilyenkor mindenki megáll, elkezd emlékezni, s ezzel olyan fájdalmat okoz magának, amely összeroskasztja és hosszú perces sírásba dönti. Ilyenkor újra és újra felteszi a sok kérdést, s fáj, hogy választ senkitől sem kaphat.

Bár nehezebb, de okozhat magának megnyugvást is. Elraktároz szép emlékeket, s tudatosítja magában, hogy azokat soha senki, és semmi nem veheti el tőle.

         Nehéz kérdés egy haláleset, s annak feldolgozása. Mint már fentebb említettem, az első három (észlel, akar, képes) talán néhány pillanat, vagy óra alatt lezajlik az emberben, de ez akár éveken át megismétlődhet benne. Ahány ember, annyi féle módon dolgoz fel egy halálesetet, de úgy gondolom, hogy a fő vonalak megegyeznek minden emberben.

Végezetül álljon itt egy mese mely bemutatja, hogy az ember mennyire képes alkudozni a halállal. A mese vége szép, de sajnos csak mese…

Élt az egyik faluba egy nagyon öregasszony. Már betöltötte a száz évet. De sehogy sem akart meghalni. Jaj, ha a halálra gondolt, jaj, akkor mindene belebizsergett. Hát egyszer csak elközelgett, jött a Halál.

- No, vényasszony, éltél már eleget, pakolj, aztán viszlek!

- Jaj, Halál, drága aranyos jó Halál, hát még nem készültem el, hát még várjál, míg elkészülök!

- Hát mire várjak már, én tégedet viszlek!

- Hagyj legalább holnapig!

No, mit tudott csinálni, addig rimánkodott, annyira tudott beszélni az az öregasszony, hogy meggyőzte a Halált. Fölírta a Halál neki az ajtóra, hogy el ne felejtse az öregasszony, hogy: „Holnap jövök!"

- De jó nagy betűkkel írjad - mondta az asszony -, mert már nem látok! Nagy betűkkel kiírta. No, lefeküdt az öregasszony nagy boldogan. Feküdt nyugodtan. Na de hamar eljött a holnap. Jön a Halál megint.

- No, öregasszony, jöttem érted! De most már egy szó sincs! Viszlek!

- Jaj, Halál, hát nézz oda az ajtóra! Hát oda van írva, hogy csak holnap jössz!

Jaj, olvassa a Halál: tényleg oda volt írva, hogy csak holnap.

- Jaj, még legalább egy óra hosszát adjál!

- Na, jól van, már ha idáig éltél, hagylak még egy óra hosszáig élni. Most elmegyek, de egy óra múlva jövök érted, aztán viszlek.

Elment a halál. Az öregasszony reszketett, mint a nyárfalevél.

Mindene csak úgy csörgött, a csontjai. Jaj, hová tűnjek, mit csináljak, hová tűnjek? Volt neki egy mézes hordó, belebújt. A mézes hordóba belebújt, de lyuk volt a fenekén. Hát ez nem jó. Ez megtalál itten, ha én látom őt, ő is lát engem. Kibújt a mézes hordóból, szétszakította a dunyháját, belebújt a pelyhébe. Még a haja is, mindene pelyhes volt. Jött a halál.

- Hol vagy, öreganyó?

Nem látta sehol. Keresi, körülmegy a házon. Az öregasszony meg nagy boldogan örült, hogy biztos nem találja meg őt.

- Hol vagy, hol vagy? Egyszer csak kiabál:

- Itt vagyok! Itt vagyok! - az öregasszony. - Itt vagyok, találj meg! Nem találta sehol a Halál. Egyszer az asszony fölkelt a tollból. Jaj, úgy megijedt a halál, hogy mindjárt elszaladt: arra a mézesre ráragadt az a sok pehely, az a sok tollú, hogy annak ember ábrázatja nem volt. A Halál úgy megijedt. hogy az elszaladt, úgyhogy azóta sem volt az öregasszonyért. Tán még most is é1, ha meg nem halt.

(Magyar Zoltán
A herencsényi mesemondó - Balassi Kiadó
Budapest – 2004)