Ernest Hemingway egy talán gyengébb pillanatában a következőt gondolta: A hazugság megöli a szerelmet. De csak az őszinteség öli meg igazán. Vavyan Fable sem panaszkodhat, amikor azt mondja, hogy az őszinteség a szadizmus egyik formája. Vannak kevésbé csalódott emberek, mint például az angol regényíró Charlotte Bronte, aki azt írta, hogy az őszinteség sohasem nevetséges, hanem mindig tiszteletreméltó. Továbbá van a jó magyar közmondás, melyben a hazug embert előbb utolérik, mint a sánta kutyát. Aztán ne felejtsük el a kissé Modern Talkingos Dupla Kávét sem, akik arról énekelnek, ha nem tudom nem fáj, hogy merre hol jártál. Mindenki úgy beszél az őszinteségről, ahogy azt megéli. Ha az őszinteségért "pofont" kap, többé nem lesz őszinte, ha "simogatják" akkor viszont az marad. Le kell szögezni, hogy a mindennapi életben az emberek között talán nem mindig szükséges az igazi őszinteség, de úgy gondolom, hogy egy párkapcsolatban viszont elengedhetetlen, hogy őszinték legyenek egymással, s be kell vállalni annak minden előnyét, és hátrányát is.
Az első kérdés, hogy mi is a helyes őszinteség. A beszámolás, a beszámoltatás, az elszámoltatás arról az időről, amikor nincsenek együtt nem előnyös, inkább hátrányos. Ez a tipikus "kivel beszéltél, ki szólt hozzád, ki hívott...stb", amely később egy kényszer lesz, mert "be kell számolni". Ennek a másik oldala a megosztás, illetve az elmesélés, hogy milyen volt a nap, stb... Ezt hívják beszélgetésnek. Nyilván mindenről nem kell beszámolni, s itt a mindent arra értjük, amikor valaki azért nem érhető el, azért vannak furcsa dolgai, mert épp a párját készül meglepni, vagy mert teljesen jelentéktelen dolgok történtek vele a nap folyamán. A helyes őszinteség az az, amikor a kapcsolatban élők érzik, hogy gát nélkül megoszthatnak mindent, de tényleg mindent a párjukkal.
DE! Mi van az ártatlannak tűnő munkahelyi flört formákat öltő beszélgetésekkel? Mi van a flört szerű e-mailekkel, smsekkel, amelyeket természetesen mindenki kitöröl, mielőtt hazaér. Mi van azzal, ha valaki "intenzívebb" kapcsolatot ápol egy olyannal, aki akart tőle valamit? Mi van azzal, amikor valaki annak örül, ha ellenkező neműek veszik szüntelenül körül, sőt, még illegeti-billegeti magát? Millió ilyen, s ehhez hasonló kérdés van. Ezeket el kell mesélni a társnak?
Akik elmondják, az őszinték. Vannak, akik nem tudják magukban tartani a fentebb említett, s az ahhoz hasonló eseteket, s elmondják a párjuknak. Erre lehet rosszul, s lehet jól is reagálni. Ha egy társ rosszul reagál, akkor azt mondja, hogy "biztos olyan jeleket küldtél", s talán ebben van némi igazság is. Aki őszinte, bevállalja, hogy lehet egy kis nézeteltérés, vagy egy kisebb vita, de az csak erősíti a kapcsolatot. Természetesen kerülnie kell a fentebb említett helyzeteket, mert bármilyen jó is az őszinteség, bármilyen megértő is a pár, sokáig nem tolerálja párja akkori viselkedését, amikor nincsenek együtt (közösen angyal, külön "kisördög"). Mindenesetre az őszinteség jó lelkiismeretet biztosít, s az ember nem érzi magát hazugnak.
Akiket előbb utolérnek, mint a sánta kutyát. Vannak azok az emberek, akik boldogok, hogy a párjuk mellett még más is csapja a szelet nekik, s erről nem beszélnek a társuknak. Vagy azért, mert félnek a reakciótól, vagy pedig azért, mert élvezik, hogy beléptek a megcsalás előszobájába, s másnak is kellenek. A hallgatás előbb, vagy utóbb nagyon nehéz lesz, feszültté teszi a kapcsolatot, s átmegy hazudozásba. Itt kezdődik a vegetálás, amikor a társ nem tudja, hogy miért olyan vele a párja, amilyen.
Ha valaki fél a párkapcsolati őszinteségtől könnyen hazuggá válik. Viszont ha valaki mer őszinte lenni, őszinteséget fog kapni, és bizalmat. Az őszinteség bizalmat szül, a bizalom pedig őszinteséget.
