Egy nagyon érdeklődő ember elment egy okoshoz, és megkérdezte tőle, hogy mi az önzés. Azt mondta neki, hogy álljon az ablak elé, ahhoz, amelyiken nincsen függöny. Odament, és megkérdezte az okos, hogy mit lát. Elmondta amit éppen akkor látott az utcán. Embereket, sokat, akik élik a mindennapok életét. Ezután az okos ember lehúzta a redőnyt, s megkérte, hogy mondja el, mit lát. Csak annyit felelt: Magamat. Na, mondja az okos, ez az önzés.
És tényleg. Ez az önzés, amikor csak magunkat látjuk. Képzeljük el, hogy a két kezünkkel magunk előtt tartunk egy tükröt, s úgy próbálunk előre menni. Mi történik? Esünk-kelünk, botladozunk, lökdösünk embereket, de arra figyelünk, hogy azt a tükröt ne dobjuk el, hogy lássuk magunkat, a képünk meg ne sérüljön.
Az önző ember ismertetője csak annyi, hogy magát látja, tesz magasról a többi emberre, s kínosan ügyel arra, hogy a csodás kép amit magáról alkotott meg ne sérüljön. Ettől aztán egy normális embernek lehet hányingere, sőt, még hasmenése is. Az önző ember mondatai általában úgy kezdődnek, hogy "ÉN", és !-jellel végződnek. Ismerős? Én........! Továbbá az önző nem veszi észre, hogy önző, sőt, alázatosnak, odaadónak hiszi magát, és nem forog saját magától a gyomra, mert nem ismeri fel önzőségét. Nem mond le igazából semmiről a másik érdekében, még akkor sem, ha azt mondja "szeretem", vagy ha azt ecseteli valakiről, hogy "fontos nekem". Egy önző embertől ez mind-mind hazugság, ugyanis csak magát szereti, csak saját maga fontos, amit másért "szeretetből" tesz az könyöradomány, s természetesen valamit vár cserébe, s a számlát benyújtja.
Van amikor nem betegség az önzés? Persze azért van ilyen is, amikor lehet egyfajta egészséges önzésről beszélni. Szülők és kisebb gyermekek. Bárhogy is nézzük, azért eléggé le tudják szívni az embert szellemileg, s megfeledkeznek arról, hogy ők nemcsak szülők, hanem egy férfi és egy nő, akiknek kell, hogy legyenek vágyaik egymás irányában. Közös este, egy közös hétvége stb... Ilyenkor kell egy kicsit önzönek lenni magukkal szemben! Miért is? Mert ha nem kerítenek "önző módon" időt arra, hogy együtt legyenek, elfáradnak ahhoz, hogy férfi és nő legyenek. Nem öltöznek fel csinosan, nem mennek sehova, csak a gyereknevelés, ami azért fárasztó, s tényleg bedönti őket a hétköznapok szürkeségébe (gyerekek reggeli kiszállítása, munka, gyerekek begyűjtése, vacsora készítése, fürdés, elalvás tv előtt, és másnap újra, meg újra...)
Hol lehet töltődni? Kiből lehet töltödni? Nem 220-ról, hanem egymásból. Nem luxus, ha a szülők kéthetente egyszer leülnek egy kávézóban, vagy elmennek moziba, vagy étterembe. Negyedévent egy közös hétvége, vagy egynapos kirándulás kettesben. Ezek csak pár órás, vagy pár napos együttlétek, de csodákra képesek.
Ez nem beteges önzőség, hanem egészséges ebben a formában. Kell, hogy a szülők néha újra egymásra találjanak, ez jó nekik, s jó a gyerekeknek, mert sokkal türelmesebbek lesznek szüleik.
Ugyanakor van egy másik vonulata is ennek az egészsége önzőségnek. Ha a szülők 0-24-ben mindig elérhetőek a gyereknek és első szóra ugranak mindenre, akkor nagy eséllyel nevelnek az utókornak önző embereket a saját "szülői önzetlenségükből" kifolyólag. A gyerek érzi, hogy a szülő egy szolga, aki ugrik mindenre. Ezt nem kell érezni a gyereknek. Amit éreznie kell, hogy a szülő mindig elérhető, de tudnia kell, hogy vannak olyan idők is, amikor anyának és apának egy kicsit csak egymásra van szüksége. Így lehet töltődni, s önzetlen emberek nevelni ebbe a csodás világba.
